Ki szorong az elfogyasztott bejglihegyek, rántott pontyok, mézeskalácsok ésatöbbi miatt?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem. De az sem lenne teljesen igaz, hogy de. Valahol a kettő között vagyok.

És téged pedig csodállak azért, hogy következetesen csak annyit ettél, amennyi jólesett, vagy mert téged meg sem környékez a lelkiismeret, felhőtlenül élvezed a döntéseidet, és ezért nem kell a párnácskáiddal elbeszélgetned.

 

„Nem degeszre eszem magam, csak őrzöm hagyományt.”

Mintha íratlan szabály lenne a magyar háztartásokban a karácsonyi habzsi-dőzsi, a pocak degeszre tömése és a „butulás” vagy „kajakóma” a nagy zabálás után. Élettani hatásait tekintve rövid és hosszú távon is kellemetlen, ha napokig egyre csak tágítjuk gyomorkapacitásunkat. Ez valahogy jobban a kirakatban van, reklámozzák is bőszen ünnepek előtt, hogy túlevésre szedjünk savlekötőt.

kép forrása: Pinterest

A lélektani része a dolognak ugyanakkor el van kenve, hiszen, hogy is lehetne nekimenni a „terülj-terülj asztalkám” ősrégi hagyományának?

Merthogy ez nagybetűs tradíció. A múltszázad elejéig a karácsonyt böjt előzte meg, a szenteste bensőségessége és az éjféli mise után kezdődött a többnapos lakoma, a rokonság összegyűlése. Az ünnepi asztalon lévő tárgyaknak és étkeknek mágikus jelentést tulajdonítottak, mint bőség vagy egészség. Noha mára a böjt kikopott az ünnepből, vannak, akik arra tartogatják a bendőt aznap, hogy jól telepakolhassák vacsora során.

Másfelől, ha fel is merül, hogy sok a jóból, hogyan lehet „visszautasítani” a nagyi főztjét? (Már, ha valaki nem választja az önkéntes karantént, és csendben körbejárja a családi asztalokat.) Hiszen ez úgy hat bizonyos háztartásokban (az író mindig kivétel), mintha a nagyira mondana nemet az ember, legalábbis a sokéves játszmarengetegből kiindulva.

Meg amúgy is, miért kellene megfontolni azt a második vagy harmadik vagy… á, ki számolja? zserbót, hiszen ez az egész év már így is agyunkra ment, és most igazán megérdemeljük, hogy ne legyünk annyira fejben.

Apropó fejben lét: „amúgy is robotpilóta üzemmódban működöm, rajtam abszolút kívül eső felsőbb erő irányítja a kezemet a süteményes tálca felé”.

Nem beszélve arról, hogy az étkezés egyik legfontosabb funkciója a közösség összeboronálása. Büszkeséget jelent az alom tagjának lenni (ez rendben is van), ennélfogva néhány helyen akár megjegyzéseket fűzhetnek ahhoz, ha „rombolva a csoportszellemet” az ember nem annyit, nem mindenből stb. eszik (ez pedig nagyon nincs rendben).

Onnan, hogy „no, kigazdálkodtuk ezt a 3 napot az évben”, addig, hogy „megtehetem, hogy úri lakomát rittyentek” hosszú út vezet, ezzel együtt nem elhanyagolható szempont, miként hat ez a fogyasztási szokásokra.

Sorolhatnánk a karácsonyi étkezés körüli szokásrendeket és mítoszokat napestig. És mivel ezek nagyon mélyen belénk ivódott beidegződések, bizony nem kedveznek annak, hogy tudatosabbak legyünk az ünnepi lakoma terén. Nem az eleve elrendelés miatt nagy kihívás ez, hanem azért, amiért az evészavarból sem egy nap kigyógyulni: hogy ez nem „csak” a táplálkozásról szól, hanem annál jóval kuszább és rendszerbe ágyazott jelenségekről.

Családi dinamikáról, kommunikációról, ki nem mondott feszültségekről, meg nem élt vágyakról, elégtelen érzelemszabályozásról, szeretetlenségről és még nagyon sokféle egyedi sztoriról.

 

Ételem értelme

Alapvetően az evés örömforrást jelent, és teljesen oké, ha a karácsonynak emiatt is örülünk.

De nehéz eltalálni az arany középutat, hiszen ez már feltételez egyfajta önismeretet és egyúttal a saját test igényinek ismeretét. Aki hajlamos túlenni magát, ritkán teszi azért, mert valóban az ételre vágyik. A „csak a szemem kívánta” idióma csalóka, hiszen noha gyönyörködtető a sok ínycsiklandozó finomság, ezzel mégiscsak az elcsábulást magyarázza és menti fel magát az ember.

kép forrása: Pinterest

Pedig mint oly sok más területen, az önismeret elengedhetetlen feltétele annak, amit ma már-már elcsépelt módon tudatos életvezetésnek hívunk. Az, hogy reálisan látom önmagam, tisztában vagyok képességeimmel, tulajdonságaimmal, hibáimmal, rigolyáimmal, szükségleteimmel stb., segít két lábbal állni a földön, eltájékozódni belső, külső világomban, és lehetővé teszi, mire mondok igent, nemet.

Az önismeret egyik fontos aspektusa, hogy az egyén megvizsgálja, mit jelképez az étel az életében, mi az, amit bevisz általa önmagába?

Ennek a kérdésfeltevésnek egy felnagyított, élesre állított pillanatképe csupán a karácsonyi túlevés.

Az éhségnek számos fajtáját különböztethetjük meg. Dr. Lukács Liza, evészavarok kezelésében jártas publicista és tanácsadó szakpszichológus szerint beszélhetünk inger-, kapcsolat-, elismerés-, szexuális, strukturálási, cselekvési, produktivitási és szeretetéhségről.

Anélkül, hogy ezekbe most mélyebben belemennénk, összességében elmondhatjuk, hogy a sóvárgásnak vagy a túlzott táplálékbevitelnek története és logikája van, és nem elválasztható a neveltetéstől, az életvezetés sikereitől és kudarcaitól, valamint a kapcsolatoktól – egészen azok transzgenerációs vetületéig.

 

A probléma sokszor szerteágazó mélységekben gyökerezik

Képzeljünk el egy fiatalasszonyt, aki légópincében vészelte át Budapest ostromát ’44 decemberétől. A saját fejadagját idős, beteges édesanyjának adta, de hogy erejénél maradjon, őneki is enni kellett, így tehát egy kicsit mindig megtartott magának. Az anyja nem élte meg a háború végét, és valahol mélyen magát hibáztatta ezért: „oda kellett volna neki adni minden falatot, akkor talán életben maradt volna”. Amikor férjével családot alapítottak, mintha minden étkezést a vasárnapi asztal bősége hatott volna át, gyermekei nem szűkölködtek a finom falatokban.

Sokszor ágyba kaptak reggelit, és a jutalmazó kedveskedés egyik fő formája is falatok felkínálása volt. Amikor az idősebb lánya maga is szülővé vált, a gyermeke csak annyit látott délutánonként-esténként suli után, hogy valami mindig van a kezében az anyjának. Sokszor azon kapta magát, hogy az édesanya az ő vacsorájába is beleeszik. Észrevétlenül rántotta be a szorongató gondolat, hogy el fog hízni, ez tizenéves korára testképzavarrá duzzadt, felváltva koplalt és törtek rá falásrohamok.

Ez egy klasszikusnak is beillő evészavar-forgatókönyv, amiből láthatjuk, hogy az étellel való kapcsolat jóval messzebbre visz, mint sokan gondolnák, vagy mint azt hiszti szintjére alacsonyítanák (nagyon sokszor ugyanis ez történik negálva ezzel a probléma valódi súlyát).

Ezzel együtt fontos leszögezni, hogy az, hogy valakinek jelen témával összefüggésben dolga van, nem jelenti azt, hogy diagnosztikus értelemben vett evészavarral küzd.

 

Ahol a tudatosság fonala elszakad…

Mint láttuk, igencsak színes mélységet rejt a túlevés mögötti logika tanulmányozása. Az eredmény tekintetében ugyanakkor eléggé sablonos az ügy: a túlevésben csekély mértékben kap helyet a tudatosság.

Ami ilyenkor aktivizálódik, az az egyénnek a tudatosság álcájába bugyolált fokozott kontrolligénye, valamint az önmagával rettentően szigorú és kritikus része. Nem ritka, hogy a személy azon kapja magát, folyamatosan az étkezésein jár esze. Sokan ettől a rájuk telepedő gondolatködtől akarnak leginkább megszabadulni.

Amikor valaki robotpilótaként tömi magát, sok esetben konkrétan lekapcsolják a villanyt nála, azaz a pszichológia nyelvén disszociatív működés lép életbe. Se kép, se hang módon ilyenkor eltávolodik a személy a valóságtól, a határai és szükségletei elmosódnak. Ebbe érkezhetnek villámcsapásként a belső kritikus dörgedelmes ítéletei megteremtve ezzel az öngyűlölet és tehetetlenség receptjét.

A személy önmagáról való gondolkodását ennek a kétféle működésmódnak a dinamikája határozza meg. Ez óhatatlanul torzítja a világ és saját magával kapcsolatos észlelését.

kép forrása: TED Ideas

Az egyik meghatározó ún. kognitív torzítás, ami bemozdítja a túlevést: a mindent vagy semmit típusú gondolkodás. Egy példával illusztrálva: Saca a tudatos táplálkozásában (ami sokszor a sokadik sanyargató diétázás) mintegy megengedőn magával, elfogyaszt egy tortaszeletet. De nem áll meg egynél. Rögvest bekapcsol a bűntudat érzése karöltve az undorral és önutálattal, amik együttese azt mondatja vele, elrontotta az eddigi munkáját, ezzel igazolva, hogy az semmit nem ért, és ő maga egy rakás szerencsétlenség. Ha elrontotta, innentől teljesen felesleges odafigyelni, és az impulzivitás átveszi az önszabályozás helyét.

Ez a fajta torzítás, noha szorongásból ered, a stresszt a túlevés pillanatában csökkenti is, hiszen a valóságtól elrugaszkodva felmentést kínál, ami aztán gyorsan válthat át önbüntetésbe.

Ahogy Saca mondja továbbá, az idő csak pereg észrevétlen, és ő alig van tudatában annak, ami történik.

Ha megállna itt, és adna magának egy jelzést (akár konkrétan egy elképzelt stoptáblát), vagy kimerevítené a képet, mintha egy filmszalag kockáit szemlélné, ezzel visszaadhatná magának a jelenidejűség érzetét és ezzel az önmaga feletti kontrollhoz közelebb érhetne.

Lukács Liza terápiáit evésnapló vezetésével indítja, ami feketén-fehéren visszajelez arról, hogy mikor, milyen körülmények között, miféle érzések, igények által meghatározva fogyasztott (túl) az egyén.

Bagatellnek tűnik, de a lelassulás egy igencsak fontos lépés az irányíthatatlanná vált jármű kormányának megragadása felé. A lassulás szubjektíve kitágítja az időt, beengedi az önvizsgálat lehetőségét, nem csak az adott pillanatban (ergo akarom-e, éhes vagyok-e, mit pótolok ezzel most), hanem tágabb perspektívában is: az ünnepek párnáival való átfogó munkának ágyazva meg ezzel.

 

Felhasznált irodalom:

Lukács L. (2015). Az éhes lélek gyógyítása: Túlsúly, evészavarok és kapcsolati problémák. Budapest: Kulcslyuk Kiadó.

Lukács L. (2017). Lenyelt vágyak. Budapest: HVG Kiadó.

Kedvelés és megosztás