Amikor egyéni tanácsadásban dolgozom, rendszerint részletesen körül járjuk a kliens családfáját, a fontosabb életeseményeket, az életutakban bekövetkező fordulatokat, a nagy történelmi csomópontokhoz illesztett anekdotákat, betegségeket, illetve a nehézségekhez való alkalmazkodás főbb stratégiáit.
Noha az epigenetika tudománya már több, mint százéves, és a családterápiák, valamint a pszichodráma elmélete jelentős részben erre épül, közérthető nyelven Orvos-Tóth Noémi klinikus sikerlistás könyve, az Örökölt sors csempészte be a közgondolkodásba a transzgenerációs átvitel jelenségét. Ennek nyomán a rendelő négy fala közül kilépve a téma plusz rétegekkel gazdagította a „házi” önismeretet is. És ez nem baj, sőt.
Sejtszintű örökség
Saját elakadásaink és ismétlődő kapcsolati problémáink vizsgálatakor nem mehetünk el amellett, hogy felmenőink történetét ne tanulmányoznánk és találnánk hasonlóságokat saját életvezetésünkkel. Habár a molekuláris biológia kutatóiban van némi szkepticizmus, ez az ismerősség-élmény korántsem véletlen, hiszen a környezeti feltételekhez való alkalmazkodás epigenetikusan tovább adódik az utódokra. Az „epi” előtag azt fejezi ki, hogy ez mintegy a gének felett történik, tehát a tovább hagyományozott információ nem konkrétan a DNS szerkezetében okoz változást, hanem a gének kifejeződése, lefordíthatósága és aktivitása öröklődik át.
Ilyenformán a gyermek nem csupán ellesi-eltanulja a gesztusrendszert, hanghordozást, kötődésmintázatot, stresszkezelést stb. a szülőktől, nagyszülőktől: a színfalak mögül hamuba sült pogácsaként a nevelésében közvetlenül nem részt vevő korábbi nemzedékek tapasztalataiból is kap egy jó adagot.
Egyetemista éveimben több műhelymunkám, majd később szakdolgozatom alapjául szolgáltak holokauszt túlélők leszármazottainak második és harmadik generációs képviselőivel készített mélyinterjúk és visszatérő álmainak elemzései. Az egyik meghatározó tapasztalat a társadalmi, szociálpszichológiai nézőponton túl a kitettség, kívülállóság, támadhatóság érzése, valamint az álmok kísérteties szimbolikája volt.
A II. világháborút követően sokan a borzalmak kibeszélése helyett a csendet választották. Ennek tulajdonítható, hogy sok esetben csak jóval később, más forrásból szembesültek addig hiányos családtörténetük pótlásaival a leszármazottak. Egyik interjúalanyom kisgyermekkori visszatérő álma például elég pontosan modellezte nagyapja halálának körülményeit, noha ő maga csak felnőtt korában egy távolabbi rokontól szerzett tudomást arról, hogy a rég elhunyt nagyszülő holokauszt-áldozat.
Mikor az elmélet felerősíti a bűntudatot
Egy fiatal férfi kliensemmel a saját gyermekvállalásához kötődő negatív fantáziáival dolgoztunk. Egyik alkalommal elmesélte, hogy az ő születése előtt volt egy bátyja, aki a gyermekágyi időszak során hunyt el, édesanyjának ezek után több spontán vetélése volt. A következő terhesség nem sok jóval kecsegtetett az orvosok vélelme szerint, így az asszony félelmekkel telve várta kisfia világra jövetelét.
Kliensem több éven át hordozta azzal kapcsolatos félelmeit, hogy alkalmatlan a gyermeknemzésre, illetve, ha meg is fogan, a magzat nem lesz egészséges. A transzgenerációs átvitel lehetőségével való szembenézés jelentősen csökkentette a férfi feszültségszintjét a témában.
Az emlékmécses koncepció (Wardi, 1995) értelmében az utód megörökli azokat a vágyakat és elképzeléseket, amelyeket az elhunyt hozzátartozók, főként magzatok, kisgyermekek földi létükben nem tudtak beteljesíteni. Az angyalka-jelenség (Erdélyi, 2007) leírja, hogy a fejlődés lehetőségétől megfosztott és ilyenformán képzeletben tökéletessé formált gyermek bizonyos szemszögből utolérhetetlen.
Ez kimondatlan nyomasztó teherként telepszik az új gyermekre, aki nem ritkán irreális teljesítménykényszer által hajtva éli életét. A szülő épp, hogy nem akar rosszat, mikor fájdalmait mélyre ássa és nem mesél róluk, mégis a szavak hiánya idézheti meg életben maradt gyermekében az angyalka jelenlétét, ami a saját szülővé érése kapcsán erősen megbillentheti.
Amikor kliensem a generációs párhuzamokkal édesanyjához fordult telve kíváncsisággal, az asszony szinte minden kérdését megválaszolatlanul hagyta, csupán annyit mondott neki, hogy sajnálja. A férfi ezek után nem erősködött tovább. Anyját valószínűleg készületlenül érte a régmúlt sebekkel való találkozás, és feléledhetett a korábban átélt szorongás, bűntudat, szégyen.
Kérdés, hogy szükséges-e a saját önismeretünk szempontjainak gazdagítása érdekében megbolygatni szüleink, nagyszüleink traumakezelésének évtizedes stratégiáit?
Jogosan mutogathatunk-e fölfele, ha nem kapunk válaszokat, és jobbára a fantáziánkra van bízva, hogy kipótoljuk a hézagokat?
Megbékélünk-e azzal, és tudunk-e úgy hiteles és autentikus életet élni, ha nem kapunk kellő mennyiségű fogódzót?
És ha mégis mély fájdalmak mondatnak ki, képesek vagyunk-e elviselni ennek feszültségét, és tudunk-e bizalommal, támogatással fordulni a felmenők felé, hogy letehessék terheiket?
Visszanyal a fagyi: örökségeink meghosszabbításai mi magunk vagyunk
Pszichológiai szempontból (is) érdekes időszakot élünk. A jelenlegi járványügyi helyzet mindannyiunknak feladja a leckét, hiszen aktiválja a felmenőink megterhelő környezeti feltételekhez kapcsolódó érzelmi mintázatát. Nyakunkba kapjuk a krízishelyzetet és ahhoz való alkalmazkodás bennünk csörgedező vektorait, valamint annak igényét, hogy megalkossuk a saját válaszainkat, amelyek viszont meghatározzák a későbbi generációk stresszel való megküzdését.
Segíthet, ha rendszerbe ágyazottan szemléljük önmagunkat, és kapcsolódási pontokat találunk arra vonatkozóan, hogy csinálták szépapáink. Biztos voltak több, mint jó megoldások, és valószínűleg tudunk olyanokról is, amiket mi magunk már nem vinnénk tovább.
A feszültségcsökkentés bizonyítottan hatékony módja, ha megpróbálunk szavakat adni a fájdalmas tapasztalásoknak és érzelmi hullámvölgyeknek ezzel akár évtizedes, évszázados tudattalan stratégiákat törve meg. A kibeszélhetőség mintát ad az utódoknak: nem csupán tájékozódási pontokkal szolgál, hanem szerethetővé teszi a hibázásokat, korábbi kudarcokat és felszabadít a szégyen nyomasztó érzése alól.
Ha azonban „nem hozzáférhetőek a szavak”, egy felfokozott, éberséget hívó állapotban testünk belső és külső jelzéseire, üzeneteire érdemes hangolódni. Megtanítani arra, hogy miképpen lazítson, kerüljön nyugalmi állapotba és szerezze vissza a stabilitást. Ezt hívjuk bottom up (alulról felfelé, vagy testből a magasabb kognitív régiók irányában ható) folyamatoknak. Legtartósabban ugyanis – és ez megér még néhány írást – a nyakatekert (ön)analízisre sok szempontból rezisztens implicit memória őrzi a krízis, trauma lenyomatát. Az implicit emlékezet pedig testi jelzések útján kommunikál.
Felhasznált irodalom
Barotányi Z. (2016): Az unokákra marad: https://magyarnarancs.hu/tudomany/az-unokakra-marad-97946
Erdélyi I. (2007). Család – származás – trauma örökségek. In Zseni A. (szerk.) A pszichodráma és korunk tükröződései. (pp. 215-234). Budapest: Medicina.
Falus A. (2015). Epigenetika, a biológiai működés szoftvere: http://eduvital.net/files/biol-hatteranyag/Falus_Epigenetika.pdf
Orvos-Tóth N. (2018): Örökölt sors. Budapest: Kulcslyuk Kiadó.
Wardi, D. (1995). Emlékmécsesek: A holocaust gyermekei. Budapest: Ex Libris.