Néhány hónapja egy kliensem felhívta a figyelmem a MiaFemme podcastre. Mondhatom, rögvest rácsúsztam, mert a stílusa és értékrendje egészen közel áll a Tabutojás gondolatiságához. Már-már elteltem a finoman adagolt kritikai pszichológia és szociológia gyönyöreivel, ahogy a saját blogom a podcast szabadelvű szemléletével mámorosan összeér, de csattantam egyet és felnyaltam vele a padlót.

Na, de ne szaladjunk ennyire előre.

Hol kezdődik a másik, hol kezdődöm én

Az uralkodó társadalmi elvárásrendszerről már családi és intézményes nevelésünk alapköveinél tükröt kapunk. Ahogy fejlődésünk során megkülönböztethetővé válik, hol kezdődöm én, és hol a másik ember, érzelmek és preferenciák erősödnek bennünk a környezet szereplőivel kapcsolatban.

Az identitás alakulása feltételezi a hasonlóságok és különbözőségek azonosításának képességét. Az ebben való tájékozódást fontos közösségeink, elsősorban a családunk hírnökei közvetítik számunkra. Nem meglepő, hogy az ő neveltetésük, világlátásuk, politikai és vallási beállítódásuk erőteljesen hangolják, milyen érzéseket vált ki bennünk az, ami hasonló hozzánk, és milyent, ami eltérő, más.

Ennek természetesen az adaptív része, hogy nem feltétlen megyünk oda boldog-boldogtalanhoz kisgyerekként az utcán, a kevésbé adaptív része a sztereotípiák, előítéletek és izmusok erdeje.

Igen korán rátanulhatunk arra – tévesen –, hogy a másság „furcsa”, „ijesztő”, „idegenkedést szül”, akár „egyenesen veszélyes” lehet. A Partizán hiánypótló műsora, a Közgyűlés, ahol civilek vitáznak társadalmat megosztó kérdésekről, legutóbbi adásában a szegregáció témáját járta körül (ide kattintva visszanézhető). Az egyik résztvevő, a roma származású Béla elmesélt egy történetet arról, hogy általános iskola első osztályában az egyik kisfiú szülei kifejezetten megtiltották gyermeküknek a kis Bélával való barátkozást.

Nekem is volt tapasztalatom arról 7 évesen, hogy esett egy roma osztálytársamnak a szándékom ellenére történt címkézés. Egy életre magammal vittem ennek az esetnek a tanulságát, valahol a blog megszületésének egy forrásaként is hivatkozhatnék erre. Ezért riasztó különösen, hogy minden jószándék ellenére gondolhatok, mondhatok, akár tehetek olyat a mai napig, amellyel mást végső soron a szabadságjogaiban korlátozok.

Ennek a bejegyzésnek a témája a tudattalan előítéletességem, ne szépítsük: a rejtett rasszizmusom.

kép forrása: iStock

Szembesülés a tudattalan előítéletekkel

A MiaFemme Spotify profilképen két nő szerepel stilizálva, egy színes bőrű és egy fehér lány, a két műsorvezető.

Már az első percekben komfortot teremtettek számomra, viccesek, szókimondók, fiatalosak voltak, úgy éreztem, hozzám szólnak, és olyan légkört teremtenek, hogy szívesen meginnék velük egy kávét. Az egyik lány akcentussal beszélte a magyart, és néha egy-egy kifejezésnél megakadt. Mindketten használtak angol szavakat, és elméláztam azon, milyen szép, erőfeszítés nélküli a kiejtésük.

Úgy a 2-3. adás környékén járhattam, amikor világossá vált számomra egy idézet kapcsán, hogy a műsorvezetőket, Antoniát és Lucát tökéletesen összekevertem magamban. A búgó hangú, akcentussal beszélő lányt, Antoniát gondoltam feketének, a csilingelőbb hangú, szép magyarsággal, választékosan beszélő Lucát, pedig fehérnek. Ó, jaj. Nagy a baj.

kép forrása: Miafemme Facebook oldal

Amikor rádöbbentem arra, hogy felcseréltem őket, megvallom, majd’ elsüllyedtem szégyenemben. Én, aki harcosan kiállok amellett, hogy forduljunk megítélésmentesen, nyitottan embertársaink felé, hogy ne vonjunk le messzemenő következtetéseket külső jegyek alapján, lám, tudattalan előítéletekkel élek.

A Qubit. korábbi cikkében egy kutatásra hivatkoznak, miszerint ez a megállapítás a társadalom 90-95%-ára áll, ettől még igencsak elgondolkodtató, hogy… WTF?

Lehet, hogy most sokan azt mondják, hogy „Oké, ennyi? Ezen megy a hiszti?”. Igen, ezen. Mert lehet, hogy itt és most megakadt a tű a lemezen, de más esetben egy rejtett előítélettől vezérelve további tudattalan elvárások is formálódhatnak (pl. aki szebben beszéli a magyart, iskolázottabb, aki búgva formálja a szavakat, közelebb van a törzsi kultúrákhoz, aki a szőrösségéről beszél, nem lehet a fehér, stb.). És egy szempillantás alatt már a nyílt rasszizmusnál vagyunk.

Egyenlőtlen rendszerek kiszolgálói vagyunk

2021 egyik legmeghatározóbb olvasmányélménye számomra David A. Treleaven korábban már hivatkozott Trauma és mindfulness című alkotása volt (2020, Budapest, Ursus Libris). A szerző átfogó keretben vizsgálja a traumát, és annak társadalmi-politikai rendszerbe ágyazottságára hívja fel a figyelmet, külön fejezetet is szentelve a témának.

Sokunkat arra tanítanak, és ettől tapasztalatom szerint számos pszichológus sem tud elvonatkoztatni, hogy a traumára egyéni (mentális, érzelmi, testi stb.) tapasztalatként tekintsünk. A Treleaven által kijelölt traumaérzékeny munkamód holisztikus szemléletet irányoz elő, amelynek alapja az egyénen kívüli rendszerek figyelembevétele, feltérképezése és megértése a trauma kezelésében.

Érdekes górcső alá venni például, hogy hogyan viszonyul a kliens története a terapeuta társadalomban elfoglalt helyéhez, kulturális tapasztalataihoz.

Treleaven több tanulságos esetrészletet is említ meditációs központok résztvevőinek beszámolóiból merítve. Eltérő etnikai és kulturális háttérrel, beszédmóddal, bőrszínnel rendelkező személyek keresték őt fel, hogy segítőik részéről tudattalan ítélkezést éltek meg, de ezt csak később, több kudarcba fulladt meditációs próbálkozás után ismerték fel. Mások arról meséltek, hogy a résztvevők speciális tapasztalati anyagára (pl. kirekesztés-történetére) való tudatossága hiányzott a segítőnek. Ezek a tapasztalások ellehetetlenítették a belső munkában elengedhetetlen biztonságélmény megteremtődését.

Egyenlőtlen rendszerek által meghatározott világban élünk. Ez a tapasztalás létezett tegnap és holnap is létezni fog. Vannak egyenlőbbek az egyenlőknél. Dacára annak, hogy beszélünk a visszásságairól, nem változik számottevően, hogy például egy középosztálybeli fehér heteroszexuális férfi sokkal több előjoggal rendelkezik az életben, mint egy valamilyen szempontból (vagy szempontokból) a többségi társadalomtól eltérő egyén.

A tapasztalat, mondják, megerősíti az előítéletességet, amely pozitív vagy negatív várakozást teremt. Ez egyfelől energiát spórol meg nekünk, segít elkerülni a kellemetlen élményeket vagy könnyebben, hatékonyabban hozni döntést.

Ott nyal vissza a fagyi, ha arra kevésbé vagyunk tudatosak, hogy a tapasztalat is egy tágabb rendszerbe ágyazódik, és nem vegytisztán történik meg velünk, hanem előítéletek közvetett és közvetlen leképeződéseként. Lehet, hogy XY-t sosem éri atrocitás a nyolcadik kerületben, mégis átmegy az utca másik oldalára, ha egy roma lakos sétál vele szemben. Ő úgy magyarázza, defenzív volt. Arra nem gondol, hogy milyen demográfiai és gazdasági tényezők járulnak hozzá a kerület megítéléséhez, az ott lakók életszínvonalához vagy a szociális ellátás elérhetőségéhez stb. Ha gondolna ezekre, vajon belelátná-e a veszélyt a vele szemben sétáló személybe?

Egy társadalomban sokféleképp nyilvánulhat meg az előítéletesség egészen onnan, hogy valaki nyíltan szexista, rasszista, homofób stb. megnyilvánulásokkal él (remélem, közülük is olvassák most néhányan ezt a cikket), odáig, hogy valaki neveltetéséből, értékrendjéből fakadóan a befogadás/inkluzivitás irányelvét követi.

Nagyon érdekes jelenség, a saját környezetemben is tapasztalom, hogy a befogadást vallók közül jó néhányan nem is veszik észre vagy bagatellizálják az elnyomást maguk körül. Ez tekinthető egyfajta struccpolitikának, amely abban is megnyilvánulhat, hogy következetesen uniformizálják az embereket („I don’t see color.”), azaz elkenik a különbözőségeket a politikai korrektség (PC) jegyében. Noha ez az egyenlőség mítosza érdekében történik, épp ellenkező hatást vált ki.

És igazán ez ütött meg a saját felfedezésemben is, hogy ezeknek az elnyomó rendszereknek valahol mindnyájan kiszolgálói vagyunk. Ahogy egy nagyon közeli barátnőm, pályatársam fogalmazott, ennek a felismerése kulcsfontosságú, amelytől nem félni kell, hanem épp, hogy menni felé.

kép forrása: iStock

Egy ember társadalmi értéke

Pamela A. Hays és Leticia Nieto átfogó „ADDRESSING” modellje különböző társadalmi kategóriákat fésül össze (Treleaven, 2020), ezek az alábbiak:

    • Age / Életkor
    • Disability / Fogyatékosság
    • Religious culture / Vallásosság
    • Ethnicity / Etnikum
    • Social class culture / Társadalmi osztályon alapuló kultúra
    • Sexual orientation / Szexuális irányultság
    • Indigenous heritage / Őslakos örökség
    • National origin / Nemzeti származás
    • Gender / Társadalmi nem

Attól függően, melyik kategóriákba sorolódunk, a társadalmi értékességünk méretik meg. Hogy mennyit érünk egy munkáltatónak például, nagyban meghatározza az, amit különböző – globális, nemzeti vagy akár céges – szinteken értékesnek állítanak be.

A „tápláléklánc” csúcsán egészen kiszámítható módon egy magasan képzett, 30-as, minimum felső-középosztálybeli, fehér bőrű, cisznemű, hetero férfi áll. Értékességünk ehhez képest egyre csak fakul, ahogy adott kategóriákban a kívánatos-nem kívánatos tengelyen az utóbbi felé húzunk.

A társadalmi elértéktelenedés példáját látjuk ott:

… ha valaki idős kora okán nem kap meg egy állást, vagy elesik az egészségbiztosítástól

…amikor valakinek az értelmességét a társadalmi háttere alapján ítélik meg

…hogy az Egyesült Államokban a férfiak fizetésének 54%-át keresik meg ugyanannyi munkáért a latin-amerikai nők.

Lesújtó, de a realitás az, hogy a társadalmi elfogadás mértéke is ennek mentén alakulhat. És ez korántsem arról szól, hogy egy ember, mint ember mennyire értékes… mert abban remélem nincs vita, hogy függetlenül attól, ki honnan jön, hány kiló, milyen a bőrszíne vagy mennyit keres, értékes és pont.

Előítéletek fonta rácsok között

Treleaven Marilyn Frye, feminista tudós madárkalitka hasonlatát is idézi, amely szerint a kalitka egy rácsára összpontosítva nem vesszük figyelembe a többit. Így nem tűnik úgy, hogy a madár benne valójában fogságban van.

Személyes példámban én magam is csupán egyetlen jegyre figyeltem, amit már önmagában egy tudattalan előítélet huzalozott, hogy aki akcentussal beszél, ergo idegenebbül hat, az inkább a színes bőrű lány lehet.

Nyilván az volna előre mutató, hogy ha már így alakult, az önreflexiós hajlandóság a jövőben megelőzné az előítéletességet. A tapasztalat mégis azt mutatja, hogy egy-egy ilyen előítéletre épülve jön egy sor más tudattalan forgatókönyv is. Sőt, ahogy arra fentebb utaltam, az inkluzivitás irányába tett próbálkozások néha kifejezetten kontraproduktívak, és akár ronthatnak is a kisebbségek helyzetén.

Ahogy Luca a podcast epizódjaiban kifejti, megannyi sztereotípiával találkozott már életében. Az egyik leg(tragi)komikusabb példája a nevére vonatkozott, amit nagyon ritka esetben ejtettek annak, ami (segítek, gondolj, a Luca székére).

kép forrása: iStock

A rasszizmus vagy rasszista előítéletek jóval többek, mint egyéni meggyőződések. A rendszerbe ágyazottságot támasztja alá az is, hogy egy a fehér emberek felsőbbrendűségének eszméjét legmélyebb őszinteséggel elutasító ember is tud olyat mondani, tenni, amely valamiféleképpen illeszkedik a rasszista kánonhoz. Mivel ez tud nagyon automatikusan és észrevétlenül történni, igazán zavarbaejtő szembesülni azzal, ha erről lehull a lepel (addig jó persze, míg valóban lehullik).

Annál is inkább, mert ez lehetőséget teremt arra, hogy lássuk, milyen pszichológiai következményekkel bír az előítéletességünk a kisebbségekre nézve. A diszkrimináció direkt és rejtett formái egyaránt traumaforrások, és mint olyanok, állandó készenléti állapotot teremtenek. Az önértékelésnek részéve válik a közfelfogás, ami sok esetben úgy nyilvánulhat meg, hogy az illető önmagát is korlátozni kezdi.

Az internalizált rasszizmus kifejezés arra utal, hogy a származási alapon elnyomás áldozatául esett egyének mintegy elfogadva az elnyomó rendszer szabályait és ideológiáját, magukévá teszik a kisebbrendűség attitűdjét, ezzel burkoltan vagy akár nyíltan támogatva a hatalmat élvezőket. És hát ez nem csupán erre az egy izmusra igaz, internalizálni lehet szexizmust, ageizmust, homófóbiát is.

Ha ennek hatásmechanizmusával nem vagyunk tisztában, és nem képviseljük, hogy ez igenis probléma, tápláljuk és fenntartjuk az elnyomó rendszereket.

Ahol nem elég a „píszí”

Nyilván nem feltétlen hátrány, de nem elég „píszín” vagy tapintatosan fogalmazni. A cselekedeteinkkel, a viselkedésünkkel adunk mintát az elnyomónak és annak, aki elnyomást él át.

Azt gondolom, hogy nem azzal van a gond, ha felfigyelünk a személyközi különbségekre, hanem azzal, ha ebből ítélet és kirekesztés születik, és közben meg sem szólal a kritikai-önreflexiós hangunk. Nem önmagában egy szócska vagy vélemény a problémás, hanem a mások gondolataival szembeni alázat, rugalmasság, valamint a párbeszéd hiánya.

Ami megerősödött bennem a tapasztaltak által, hogy fontos törekednünk arra (és nem csak elvi síkon), hogy valóban felfedezzük a másikat, és értékteremtő ismeretté emeljük a különbözőséget – a különbözőséget, aminek van neve, színe, súlya stb. Ez egy dinamikus folyamat, nem varázsütésre történik, hanem fokozatosan mélyül és árnyalódik bennünk.

Amiként Treleaven hangsúlyozza, szükséges felvenni a társadalmi szemüveget, és ismereteket szerezni a környezetről ahhoz, hogy „hozzáértő” módon tudjunk jelen lenni egy másik embernek. Fontos, hogy felülvizsgáljuk saját szerepünket a rendszerben, valamint hiedelmeinket és tudattalan előítéleteinket, mert azok akaratlanul is beleszólnak a személyközi kapcsolatokba.

Ahogy elengedhetetlen az arra való tudatosság is, hogy a rendszerszintű elnyomás milyen nyomokat hagy a társadalom szereplőin. És ami saját részünkről apróságnak tűnik, máshol már nagy hullámokat ver.