Még mielőtt nyálcseppek koppannak az érintőképernyőre egy újabb összeesküvés-elmélet reményében, ki kell ábrándítsalak: nem gondolom, hogy egy világméretű kísérlet alanyai lennénk. Cserébe, ahogy érezzük magunkat mostanra, emlékeztet egy híres pszichológiai kutatásra, mégpedig a pillecukortesztre. Az abban résztvevő gyerekeken tapasztalt reakciók szinte modellálják a pandémia és az ahhoz kötődő társadalmi, egzisztenciális, gazdasági és lélektani következmények emberekre gyakorolt hatását.

 

A pillecukorteszt

A Stanfordi Egyetem kutatói – Yuichi Shoda, Walter Mischel és Philip K. Peake – 1990-ben publikálták híres pillecukortesztjük (Stanford marshmallow experiment) hosszanti vizsgálati eredményeit.

A teszthelyzet (ld. alább a videóban) a következő: a vizsgálatvezető egy darab pillecukrot tesz egy kisgyerek elé, és azt mondja neki, hogyha tud 15 percig várni a megevésével, kap egy másikat is. A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy azon gyerekek, akik képesek voltak türtőztetni magukat, ezzel hipotetikusan nagyobb önfegyelmet, önkontrollt tanúsítva, később felnőttként sikeresebbek lesznek-e életvezetésüket, pályaívüket tekintve.

A csaknem két évtizeden keresztül követett fiatalok az eredeti vizsgálat értelmében megerősítették a szerzők fenti hipotézisét. Ugyanakkor a Tyler Watts (Columbia Egyetem) vezette 2018-ban közzétett megismételt vizsgálat szerint az eredeti bizonyos változókat tekintve igencsak torzított. Se nem volt elég alany, és azok is egy társadalmi osztályt, jó egzisztenciális hátterű populációt képviseltek.

Ebbe a módosított kísérleti helyzetbe sokféle társadalmi csoportból emeltek be gyerekeket. Az eredmény beszédes és talán nem is meglepő: a későbbi boldogulásnak nem az akaraterő a kulcsa, hanem a gyermek szocializációját támogató környezet.

Azt, hogy a gyermek képes-e kivárni a második pillecukrot, a jobb anyagi körülmények, a jólét, a tanulást segítő ingerek elérhetősége, a szülő gyermeki fejlődést kísérő, odafigyelő, kiszámítható, törődő viselkedése alapozza meg. Azon gyerekek esetében, akik rosszabb szocio-ökonómiai státusszal rendelkeztek, noha kivárták a 15 percet, hiába az önfegyelem vagy akarat, az kevéssé volt képes leküzdeni a helyzetükből fakadó hátrányokat.

kép forrása: medium.com

 

Mintha egy kifeszített zsinegen egyensúlyoznánk

Oké, de mi köze ennek a koronavírushoz?

Vegyük elő újra Wattsék következtéseit. A „szegényebb” környezetből jövő gyerekek a bizonytalanság, kiszámíthatatlanság nagyobb fokát élik meg, mint jólétben élő társaik. Esetükben az ígéretek nem biztos, hogy teljesülnek, a vágyak nem feltétlen lesznek kielégítve, és az, hogy ma van mit enni, nem jelenti azt, hogy holnap is lesz. Az életük velejárója a készültségi állapot, a magasabb éberségi szint, amelyet mások optimális esetben csak ritkán, főként krízisben tapasztalnak meg.

A 2020-as év össztársadalmi szintre emelte a pszichés készültségi állapotot, mondhatni egy krónikussá váló krízisben kell élnünk mindennapjainkat. Nyilván itt is érvényesül, hogy azok, akik viszonylagos jólétben vészelik át ezt az időszakot, például nem kellett lehúzni a rolót, megmaradt a munkájuk, jobb helyzetből indulnak. Mint ahogy azok is, akik biztonságos háttérrel rendelkeznek, együttműködő, támogató családi és baráti háló veszi körül őket, rendelkeznek a krízis okozta lélektani teherrel kapcsolatos tudatossággal, és van bennük nyitottság akár segítséget is kérni.

kép forrása: freepik.com

Ezzel együtt kit így vagy úgy, előbb vagy utóbb, de elér a pszichés kimerülés – noha természetes, ez kevéssé vigasztaló.

Mostanra úgy igazán, emberesen elfáradtunk.

Néha hihetetlennek tűnik, hogy a COVID-19 már több, mint egy éve velünk van, és meghatározza, miként élünk, kikkel mikor és hogyan találkozunk, milyen a viszonyulásunk az idegenekhez a buszon, mire asszociálunk egy tüsszentésből, milyen hírek jönnek szembe, hogyan szükséges reguláznunk magunkat, adott esetben kiket veszítünk el.

A tér tartós beszűkülése a gondolkodás beszűkülésével is jár. Ismerős lehet, hogyha nem történik szinte semmi, a mackónadrág kényelméből egy idő után nehéz válaszolni arra a kérdésre, hogy mi újság.

kép forrása: freepik.com

Mindeközben persze nosztalgiázunk és vágyakozunk szabadságról, együttlétről, szórakozásról.

Mintha egy nagy vizsgálatvezető tőlünk is azt kérte volna, hogy várjunk, és akkor kettő pillecukrot is ehetünk. Egy ideig ez sikerül is, fegyelmezett, korlátokat, előírásokat betartó viselkedést mutatunk.

A kielégülés késleltetése a nagyobb jó reményében ugyanakkor egy ponton túl zsigerekbe hatolóan birizgálni kezd. Ahogy a kisgyerek, aki fogdossa, szagolgatja, körbe rágja, majd visszateszi a pillecukrot, így vagyunk mi is: „csak egy kicsit vegyük le a maszkot parkon kívül”, „igyunk még egy elviteles kávét”, „gyújtsunk rá”, „írassunk kamu igazolást”, „tartsunk illegál házibulit”, „egy ölelés nem árthat”, „húsvétkor azért hozzuk össze a családot” stb.

A fogyasztói társadalom nem épp a késleltetésre nevel, sokkal inkább az azonnali jutalmakra. Ez ugyanakkor megerősítheti a mindenhatóság illúzióját, és talán ebből ered (persze sok másból is), hogy a pandémia időszakában sokan sebezhetetlennek érzik magukat, ez pedig táptalaja a kiskapuk keresésének, a felelősségvállalás hiányának.

A kifáradás nem csupán a gondolkodás, hanem az érzelemszabályozás képességét is beszűkíti. Kimerült és túlfeszített idegrendszerünk hajlamosabb indulati és ösztön-alapú cselekedetekre késztetni, mintsem belátást és tudatosságot feltételező döntéshozatalra.

Ebből következik, hogy hasonlóképp a megismételt pillecukorteszt utókövetéséhez, itt sem az akaraterő és önfegyelem a döntő. Az, hogy képesek vagyunk a korlátozásokat betartva létezni, önmagában sajnos nem jelenti azt, hogy több eséllyel indulunk másoknál, ha a pandémia csendesedik. Nem a szívósság, a megveszekedett akarat jelenti a bölcsek kövét. Ez körülbelül annyit ér, mint egy önsanyargató három hetes diéta.

Ennek egyfelől ahhoz van köze, hogy valahol mindenkinek más jelenti a jutalmat (igazából az is elég előítéletes, hogy a gyerekek biztos be akarnak majd nyomni kettő pillecukrot). Noha van egy magasabb cél – pl. legyen meg az átoltottság – ez elvont, és mint ilyen, nem nyújt kellő kapaszkodót az egyénnek. A kérdés tehát az, hogy ebben az időszakban kinek mi jelenti a társadalmival összhangba hozható egyéni célokat, ami x-nek, y-nak igazán fontos most. Ha nagyon megkapirgálnánk ezeket persze, gyökértényezőként egy valamit találnánk szerintem: hogy biztonságban érezzék magukat és szeretteiket. De az, hogy ki hogyan közelít ehhez az érzéshez, valószínűleg rendkívül egyedi.

 

A biztonság élménye

Az eredeti kutatásra visszanézve egy óvodáskorú gyermeknek még nincs kialakult időérzéke, nem képes átlátni-felfogni, hogy 15 perc mit is jelent, a vizsgálatvezető visszajövetele a számára értelmezhető végpont. Ebben az időszakban mi is a “vizsgálatvezetőnek” vagyunk kitéve.

A vakcinaadagok beérkezése, az oltási motiváció, az átoltottság elérése, a számok normalizálódása, a korlátozások feloldása, a gazdaság, a kultúra építkezése mind-mind ilyen külső keret, amelyek kiszámítható időpontja nem ismert. Azt érzékeljük, hogy eltelt már egy kis idő, de arra nincs rálátásunk, hogy hol is tartunk a folyamatban. A pillecukor-helyzetben ún. „optimális feszültségszintet” teremtenek, amely a gyerekek számára még épp elviselhető. Ha megfigyeljük jelenleg, hiába a fokozatosság (pl. február 1-ig, majd március 1-ig fennmaradnak a korlátozások), ez már kiellőképp a határán mozog a tűrőképességünknek. Tavaly márciustól is kepesztettünk, ezt Benedek Ágota odamondós karanténnaplója illusztrálja érzékletesen, de akkor tudtuk, hogy habár nem szűnik meg a vírus, körülbelül mikor nyithatunk újra.

A bizonytalanság természetes, ha frusztrációt szül. Ennek elviseléséhez ugyanakkor szükség van belső biztonságérzetre.

Az, hogy milyen mértékben érezzük biztonságban magunkat, nagyban függ attól, mit tanultunk eddig a biztonságról. Ennek meglétét vagy hiányát születésünk pillanatától kezdve tapasztaljuk, rögzítve minden erre vonatkozó információt.

kép forrása: freepik.com

Aki biztonságos közegben fejlődött, a későbbiekben az önbizalom, énerő, kompetenciaélmény, kontrollképesség készleteivel néz szembe a kihívásokkal.

Valószínűsíthető, hogy az fogja teljesebben, kisimultabban maga mögött hagyni a járványt, aki ezt az időszakot a belső erőforrások gyarapítására fordítja. Noha az előre huzalozottság nagy mértékben érvényesül itt, a biztonság átélése tanulható, fejleszthető.

Számtalanszor hangzott el az utóbbi hónapokban, hogy az ember próbálja figyelmét az általa valójában kontrollálható tényezők felé fordítani (hogy mivel tölti a szabadidejét, hogyan tervezi a munkanapokat, milyen online platformokat használ, betartja-e a másfél métert, regisztrál-e az oltásra, tornázik-e félórát naponta stb.). A biztonság megtapasztalásának ez egy megkerülhetetlen összetevője.

Ha ez a szemlélet szárba szökkent, megvizsgálhatjuk, hogy életünk mely területei kérik figyelmünket, hol tapasztalunk hiányt. A pszichológiában egyre népszerűbb irány az öngondoskodás, amelynek 8 fajtáját különböztetjük meg: szakmai, anyagi, szellemi, érzelmi, fizikai, spirituális, környezeti és szociális öngondoskodást. Ezen területek tartalommal feltöltéséhez segítenek különböző, ingyenesen elérhető önsegítő kiadványok, pl. a Thalassa ház önsegítő füzete, a Nyírő Gyula OPAI „Mentőöve” vagy épp a YearCompass évtervezője.

 

Amennyiben persze a biztonsághiány erősebb billenést okoz, tartós motiválatlanságot, depressziót, addikciós problémákat vagy öngyilkossági gondolatokat stb., érdemes szakemberhez fordulni. Segítséget kérni ugyanis szintén az öngondoskodásról szól.

Kedvelés és megosztás