Hiába hallgattuk el és mondtuk ki Isten nevét, döntöttünk le bálványokat és teremtettünk újakat, követjük a tudományt és éljük a spirituálist: a modernkori „mágiának” is stabilan része a tabu. Tabu lehet bármi: ahogy viselkedünk, amilyen életmódot folytatunk, ahogy a testünk működik vagy nem működik, ahogy gondolkodunk, amiben hiszünk, akit szeretünk. A tabu megjelenik a szavainkban, és változatos nyelvi készlettel bír.
Mennyi dologról lehet pironkodva, mismásolva vagy elnagyoltan beszélni! Ha kell, persze bizonyos helyzetekben odamondunk, vagy legalább próbáljuk lemásolni a megmondó emberek példáját. Egy dolog mellett azonban nem mehetünk el, mégpedig, hogy meghatároz az a rendszer, amelyben élünk és azon csoportok, amelyekbe tartozónak érezzük magunkat és amelyekbe nem. Persze mindenki magából indul ki, de itt meg is állok egy pillanatra:
Szabad-e nekem nőként kínosnak bélyegzett dolgokról beszélnem?
Egyáltalán tabumentessé tud-e válni az, ami nők szájából hangzik el?
Ha belegondolok – vállalva nem teljeskörű ismereteimet a témában –, a tabujelenségekről inkább férfiakat hallottam, olvastam nyilatkozni. (Megkockáztatom, lehet azért is, mert hajlamosabbak vagyunk rájuk kattintani inkább, azon makacs beidegződéstől vezérelve, hogy ők hitelesebbek, ha meg kell mondani a tutit.)
Közismert szociálpszichológiai jelenség, hogy a társadalmi normák és szerepmodellek a
színfalak mögül befolyásolják önmagunkról alkotott képünket és önmegjelenítésünket. A magyar társadalomra alapvetően is jellemző módon, megkérdőjelezés nélkül tesszük
magunkévá a kollektív szabályokat, és ez halmozottan igaz a tradicionális férfi-női szerepekre.
Egy nőt megmosolyognak, rosszabb esetben közönségesnek, netán útszélinek tartanak, ha a hagyományos nemi szerepekhez nem illeszkedő témákról beszél. Tudom, mert több ízben átéltem, és valahogy azonosítva is lettem innentől kezdve az adott témával (bizonyos pillanataimban pedig rá is játszottam a hatás kedvéért). Szellentés, menstruáció, önkielégítés stb., amit ugye mi vagy „nem” csinálunk, vagy ha igen, csak szépen, csendben, a női ideálnak megfelelő módon. „Hogy hangozhat el egy ilyen szép lány szájából”, vagy „kislányhoz nem méltó módon…” – ismerős mondatok.
A férfiakról alkotott képbe – és ide tartoznak a nekik adott engedélyek is-, jobban belefér a kínosnak ítélt szavak használata, és még akkor is, ha azt mondják: „bunkó paraszt”, inkább egy elismerő kacsintással puhítják azt. Mivel nem csak nőként szenvedhetünk bebetonozott előítéletektől, ha például egy férfi megfontolt irodalmisággal közöl: lehet elvont bölcsész, filozófus, különc, lúzer, arrogáns vagy egyenesen nőies – és mi tagadás, ez utóbbi mintha erősebb pofon lenne a többinél. Szomorú, de így van, itt tartunk.
Ehhez hozzájárul, ahogy azt Prof. Dr. Kéri Szabolcs, pszichiáter összegzéséből láthatjuk,
hogy azokban a helyzetekben, amelyek sztereotipikusabbak, a férfiak és a nők sztereotipikusabban is használják a nyelvet. Ha például egyik kedvencemet, az ürítés témáját vesszük elő, egy nő valószínűbben választ majd a gyermekibb („kaki”, „puki”) vagy a kifinomultabb („szellentés”, „széklet”) kifejezések közül. A férfi szerepmodell része, hogy mintegy odamondjon, nem idegen szó tőle a „fing”, a „fos” és a „szar”. A nők
nyelvhasználata bizonytalanabb és a kötődés irányába tart. (Ha szorongok, hogy szeretnek-e majd az alapján, ahogy kimondom, ami bennem van, inkább körülményesebb kommunikációt fogok alkalmazni.)
Társadalmunk szerepelvárása a nőkkel kapcsolatban, hogy legyen bennünk báj, finomság, jó arányérzékkel mért passzivitás és erő, és az unásig ismert sort lehetne még folytatni. Ha ezek nem teljesülnek, a nő nem jó nő, és/vagy: vérmes feminista. És akkor is ez a helyzet, ha ugyan mind teljesülnek, de a szavainkkal, érveinkkel ellene megyünk a tabusításnak. Amiképp a nyelv alakítja a viselkedést, a viselkedés visszahat a nyelvre. És ez arról üzen, hogy a tabu neme nagyon sok szempontból női.
Ezért is szimpatikus minden olyan nőktől származó megnyilatkozás, amely tabukat céloz meg. Nyelvet keresünk egy nemektől nem független jelenségnek.