Évekkel ezelőtt HIV-fertőzöttek körében végeztem kutatást, aminek a fókuszában a diagnózist követő identitás-alakulás, a párválasztás és a fertőzöttség-tudat nemi életben való megjelenése álltak. A COVID-19 járvány sok szempontból idézi az akkori olvasmányélményeimet és interjútapasztalataimat.
Örömmel látom, hogy a rengeteg hír, tudományos és véleménycikk között fontos szerepet kap a vírusjelenség rendszerbe ágyazottsága is. Megkerülhetetlen ugyanis a társadalmi olvasat, hogy mint közösség hogyan gondolkodunk, és hogyan gondolkodtatnak minket a vezető hatalmak, médiumok a járványról. Ezek ugyanis erőteljesen befolyásolják hangulati állapotunkat, érzelmi stabilitásunkat, biztonságérzetünket, és ezen keresztül szociális viszonyainkat.
Amikor még Európán kívüli megbetegedésekről lehetett zömmel hallani, szignifikánsan megnövekedtek az ázsiakkal szembeni előítéletek tekintet nélkül arra, hogy a vírusnak nincs neme, nemzetisége, vallása, beállítottsága. Ahogy egyre közelebb ért hozzánk a járvány, és befordultunk a közösségi terjedés szakaszába, potenciális vírushordozóvá vált az egyszeri kutyát sétáltató, bringás, kisnyugdíjas, gyógyszertári dolgozó, gyári munkás, olimpikon, futár, és az is, aki teljeskörű önkéntes karanténba vonult. Ismereteink szerint, noha a kiemelten veszélyeztetett csoport a krónikus betegséggel küzdőké, illetve időseké, a vírust elkaphatja látszólag makk egészséges fiatalember, sőt sajnos még kisbaba is, és habár kisebb arányban, de lehetnek súlyos szövődményei is ennek.
Az már egészen korai órán a nemzetközi tapasztalatokból tanulva látszott, hogy ezeket tudva előre vivő, ha – aki megteheti persze – otthon marad, laposítva ezzel a járványgörbét.
Hol tartunk most?
Így-úgy az emberek a kialakult helyzethez alkalmazkodni próbálnak, új rendet alakítanak ki, tájékozódnak, óva intik a nagyit az utcára meneteltől, persze segítik, ahol tudják, betartják a közegészségügyi szabályokat, idomulnak a kijárási korlátozáshoz. A lakóhely alapos okkal történő elhagyása jobbára beépül a gondolkodásunkba, és a pánik mértéktartón fokozódik, már nem is feltétlen az „idegen” kórral, mindinkább a gazdaság és az egyéni sorsok jövőjével kapcsolatban.
Az egy háztartásban élők minimálisan, de érintkeznek a külvilággal bevásárlás, gyógyszertárba menetel vagy természetjárás stb. folytán. Nem egy visszajelzést hallok arról, hogy épp ezért ügyelnek arra, hogy csökkentsék az érintkezések, testi kontaktusok számát a négy fal között, és növeljék az egymáshoz képesti térközt.
Míg tehát az amúgy természetes túlélési stratégiáink megteremtésén fáradozunk, a vírussal való kapcsolatunk (amelyben a saját betegségtörténeteink mellett ott van a társadalmi hatás) észrevétlenül az identitásunk és a szociális énünk részévé válik. A fertőzés lehetőségének őrzője a test, ami azért rendkívül elbizonytalanító, mivel nem kézzelfogható, hogy valami baj lenne vele.
Gondoljunk bele, ismereteink szerint számos, regisztrálatlan tünetmentes vírushordozó lehet ma a világban, tehát nem szükséges tüsszentenünk, köhögnünk vagy nehezen vennünk a levegőt, hogy gyanúsak legyünk magunk és a környezet számára. Ez erőteljesen beleszól abba, ahogy közeledünk vagy közel engedünk magunkhoz másokat.
A közeledés gátja
A test nem is olyan átvitt értelemben az egészség és betegség kategóriáinak hordozója. Változásai hírnökei kultúránk normáinak, erkölcsiségének. Ilyenformán az egészséges test megfelelőjévé válik a felelősségvállalásnak, a szabályok betartásának, a társadalmi rendnek, míg a beteg test az ettől eltérőnek, a kontrollálhatatlannak, az életet fenyegetőnek. Átélhetjük mindannyian, hogy az énhatékonyság és a kontrollérzet a járványhelyzetben milyen nagy mértékben sérül most. Érdekes megállapítása a nemrég elhunyt Erős Ferenc és szerzőtársa, Csabai Márta pszichológusoknak, hogy „az egészség eszményének – a kontrollálhatóságnak – ellentmondó személyes tapasztalatok lehasítódnak az énről és a másik identitására vetődnek.”
Mit is értsünk ez alatt? Hogy rejtőzik bennem valami, ami félelmet, viszolygást, már-már undort vált ki: a betegségnek a lehetősége, amit csak részben vagyok képes kontrollálni. Kapaszkodom az egészség illúziójába, védve magamat az ismerős attitűddel: „velem nem történhet meg”. A kevéssé kontrollálható fertőzöttség-fantáziát (ennek nehezen elviselhető feszültségével együtt) egy tudattalan manőverrel áthelyezem a másikra: Az utca emberére, a démonizált külföldiekre, az idősekre stb. Ez alapvetően egy érthető és a helyzethez illeszkedő, az én védelmét célzó stratégia, ugyanakkor nagyon hamar átválthat előítéletbe, kirekesztő gondolkodásba. Másrészt – és ez az, amit kevésbé fogok tudatosítani magamban – áttolom a közvetlen környezetemre is. Mivel másokban is hasonló tudattalan forgatókönyvek játszódnak le, ez oda-vissza jelenik meg a családtagok, illetve partnerek között. Járulékos elemként a félelmek szülte feszültség csillapítása a másik kontrollálásában is kifejeződhet. Talán ismerős lehet:
„Inkább menj le a boltba te. Én nem akarok. Vidd a szemetet is. De ne hozd haza a vírust.”
„Fürödj le, ha hazaértél. Indítsd be a 60 fokos mosást.”
„Ez 20 másodperc volt? Mérted? Megmostad az arcod is?”
Vírus-fantázia a paplan alatt
Julia Kristeva „abjekt” fogalma szerint vannak bennünk egyszerre szorosan hozzánk tartozó és tőlünk független, testképünket veszélyeztető, valamilyen formában félelmetesnek elkönyvelt részek. Ilyenek lehetnek a váladékaink, a végtermékeink, testrészeink, szexualitásunk stb. A nyálam, a légzésem, a kipárolgásom elválaszthatatanul az enyém, mégis, mivel nem lehetek biztos abban, hogy 100%-osan egészséges vagyok, ambivalens viszony fűzhet hozzá. Hogy kezelem azt, ha a másik mellettem épp oly ambivalenssé válik, mint én a magam számára?
Hol máshol éreztetné jelenlétét az abjektnek e kettőssége, ha nem az intimitás terén? Megjelenhet a velünk egy háztartásban élőkhöz való kapcsolódás visszaszorításában. Okozhat gyomorgörcsöt egy-egy ölelés kapcsán, esetleg elhúzódhatok, ha a másik tüsszent, vagy ha köhögök, elszégyellhetem magam, és óvatoskodhatok tisztába rakva a gyereket stb.
Az összezártság, a folyamatos jelenlét önmagában erősen hat a hozzátartozók egymáshoz való viszonyára. Kevésbé látványos ugyanakkor, hogy az énképünk részévé váló vírus bekúszhat a hálószobánkba, a paplanunk alá is. A szexualitás terén jelentkező nehézség sokszor épp amiatt, mert tabunak minősül, nem kerül feldolgozásra, átbeszélésre egymás között, még kevésbé tesszük ki az ablakba. Járvány nélkül is hordozhat ez a terület szégyent, kimondott-kimondatlan elvárásokat, megítélést, szorongást, esetleg fájdalmat. A vírus rejtett hatása a közös szexuális történettel összefonódva terhelődik a partnerkapcsolatra. A tudattalan fantáziák mellett a már említett, rutinszerű ellenőrzés és kontrollgyakorlás is hat a szexuális szerepekre, hisz ezen keresztül sérülhet a személyes énhatékonyság, önbizalom és szabad önkifejezés. Itt tehát nem megspórolható, hogy önmagunk tükrébe belenézzünk:
Milyen a kapcsolatom a vírussal, mit szólít meg bennem, mit hangosít fel a jól ismert félelmek, bizonytalanságok, működésmódok közül? Mi a testem története, miként fűződik a szexualitásomé? Hogyan hatnak ezek arra, ahogy kapcsolódom másokhoz, ahogy keresem a közelséget? Mi szolgálja leginkább a középpontomba való visszatérést, ebben tudom-e partnerem támogatását kérni? Ha nem, ennek mi a gátja? Mire lenne szükségem önmagamtól, illetve a másiktól, és mit tudok én megadni önmagamnak és a másiknak?
A szexuális élettel való munka kulcstényezője a tabumentesítés, hogy lehet szavakat találni a nehézségeknek. A szavak engedélyek, amelyek megmutatják, hogy amit átélünk, nem egyedi esetek. Az intimitás gátjait is, mint oly sok más esetben, a hallgatás, figyelem, ítélkezésmentes megértés és megosztás töri meg. Ezen keresztül kibogozhatóvá válik, hol ékelődött be a vírus a kapcsolat terébe, és mi szükséges ahhoz, hogy a belső határainkat megerősítsük.