„Nem várt gyerek voltam, három testvérem mellé érkeztem, mikor már senki sem számított rá. Édesapám egész gyermekkoromban hideg és távolságtartó volt velem, azt hiszem, neheztelt rám amiatt, mert anyám inni kezdett, és tőlem várta a megoldást, a jóvátételt.”
„Anyám és apám elváltak. Amikor a fater összeszedte a cuccait, odavetette nekem, hogy „innentől a te dolgod vigyázni anyádra”. És én ezt is teszem már vagy 40 éve.”
„Volt, hogy nem kaptunk elég ételt, úgy érzem, itt tanultam meg, hol a helyem a családban és a világban egyaránt.”
„Anyámnál egymást váltották a pasik. Volt, hogy nyílt ajtónál szexeltek, hiába kértem, csukják be, nem tették. Egyszer, amikor éjszaka alvás közben felriadtam, ott állt az egyik ilyen férfi az ágyam mellett, és engem nézett.”
„Én ismerem, milyen szenvedni a szeretetlenségtől. A gyermekemnek ezt nem akarom átadni. Összeszorul a torkom, ha csak erre gondolok.”
„Évekig vagdostam magam, nyáron is több rétegben, hosszú ujjúban jártam, egyszerre vágytam arra, hogy szerethessek és utáltam magam, mert a saját nememhez vonzódtam. Nyilván az se könnyítette meg a dolgom, hogy apám, ha tudta volna, kitagadott volna, és, hogy az ofőm is nyíltan homofób elveket vallott, persze az osztály ezen inkább vihogott, mint fegyelmi lett volna belőle.”
Ártalmas gyermekkori tapasztalat (Adverse Childhood Experience, ACE)
Amikor leül velem szemben egy kliens, alaposan átnézzük az élettörténetét, különös tekintettel a kisgyermekkori élményeire. Ezt vagy narratív technikával (elmeséltetem vele), vagy életút-rajzzal (diagramon osztályozva az itt és mostban számára meghatározó pozitív és negatív életeseményeket) teszem. Miközben hallgatom, az elmondottak bizonyos részeit aláhúzom magamban. Ezek körvonalazzák számomra, hogy az illető milyen arányú és mélységű ártalmas gyermekkori tapasztalattal rendelkezik.
A CDC (Centers for Desease Control and Prevention) 2019-es kiadványát idézve ártalmas gyermekkori tapasztalatnak (ACE – Adverse Childhood Experiences) tekinthető minden 18 év alatt elszenvedett traumatizáció, amelyek közös pontja, hogy a gyermek kiszolgáltatott helyzetbe kerül, stabilitása és biztonságérzete meginog. Ennek hatására érthető okoknál fogva érzelmileg és önértékelésében sérül, jelentős mértékű distresszt él át.
A WHO honlapján angol nyelven elérhető ACE-IQ kérdőív felvétele segíthet ezek azonosításában. A teljesség igénye nélkül olyan kérdésekre keressük a választ (feleletválasztós vagy skálázó válaszadással), minthogy:
- „A szüleid vagy gondozóid megértéssel fordultak-e problémáid és aggodalmaid felé?”
- „Milyen gyakran voltál zaklatva kortársak által?”
- „Milyen gyakran nem kaptál ételt szülő vagy gondozó részéről, holott könnyűszerrel megtehették volna?”
- „Kényszerített-e bárki akaratodon kívül testének szexuális jellegű megérintésére?”
- „Voltál-e közvetlen szemtanúja más késsel vagy lőfegyverrel való fenyegetésének?”
- „Éltél-e át magad bántalmazást katonaság, rendőrség, fegyveres erők vagy bandatagok által?”
Ahogy fentebb is láthattuk, olyan területeket veszünk górcső alá, mint családtagok közötti érzelmi kapcsolatban elszenvedett élmények, családi rendszert érintő traumák, kortárskapcsolatokhoz fűződő bántalmazás, valamint megvizsgáljuk, hogy volt-e a személy közvetett szemtanúja vagy áldozata közösségi erőszaknak, illetve közvetlen elszenvedője azoknak és/vagy háborús körülményeknek.
Ahogy az alábbi ábra mutatja, három fajtáját különböztetjük meg az ártalmas tapasztalatoknak.
Kép forrása: parkapcsolatsegito.hu
Talán nem meglepő, hogy az első az abúzus vagy bántalmazás és annak fizikai (igen, a nevelési szándékkal adott atyai pofon is ide tartozik), szexuális (nemi erőszak, fogdosás, szexualitással való nem életkorhoz illeszkedő találkozás), és érzelmi (passzív agresszió, folytonos játszmák, veszekedések, fojtogató családi légkör) fajtái.
Nem feltétlen sorolná ide a közgondolkodás, mivel olyan megfoghatatlannak hat, de bizony ártalmas tapasztalat az elhanyagolás minden formája, akár fizikai (ételmegvonás, váltócipő rendszeres elfelejtése, pisis pelenkában hagyás stb.), akár lélektani (hideg, távolságtartó attitűd, a gyerek számára kiemelten fontos események kihagyása, támogatás és dicséretek hiánya, kiközösítés).
A háztartáshoz kötődő diszfunkcionális működések körébe tartozik, ha a közvetlen gondozó vagy a gyermek életére hatással bíró közeli családtag mentális beteg, börtönviselt, bántalmazás áldozata, illetve szerhasználó. A szülők válásából fakadó negatív következmények is ide tartoznak, és tekintve, hogy a KSH 2017-es adatai szerint 100-ból 40 házasság végződött válással, az egyik legjelentősebb rizikófaktornak tekinthető.
A fenti felsorolásból jól látszik, hogy az nem ártalmas gyermekkori tapasztalat, hogyha a szexualitásról vagy akár az internet- és droghasználatról szakértő, figyelmes, a gyermek életkorához, gondolkodásához és intellektusához illesztett ismereteket kap politikamentes övezetben. Az annál inkább, ha valamilyen sajátossága miatt kirekesztés, gyűlölet, zaklatás éri.
Nem eszik olyan forrón a kását? De!
A valós ártalmas gyermekkori tapasztalatokról beszélve, mikor például egy gyermeknél felmerül az enurezis diurnalis (nappali bevizelés) lehetősége, és az óvoda, valamint az óvodapszichológus javaslata ellenére sem keres fel a szülő orvost, felmerül az elhanyagolás gyanúja. Ez gyermekjogi szempontból a gyermekvédelem és a gyámügy asztala, oda is pattan az eset hivatalosan. A pszichológiai nézőpont szerint az óvodást érő hatás ártalmas, és a gyermekkori traumatizáció egy kiinduló pontja lehet.
Kép forrása: Forbes
Mivel a jelenségek úgy általában sokkal többek, mint feketék vagy fehérek, nézzük meg, hol csúszik el a társadalom, de nagyon. Ezzel korántsem felmenteni akarom a szülőket, főként nem olyan esetben, ahol a gyermekbántalmazás bármilyen formája felmerül. Az egész szempontjából azonban nagyon nem mindegy, hogy tudnánk komplex módon megközelíteni a segítségnyújtást, prevenciót vagy konkrét beavatkozást.
Nem kizárt ugyanis, hogy a szülő szocializációjából fakadóan nem rendelkezik megfelelő ismeretekkel a (trauma)témában és a gyermekjogok terén. Sokszor jelzem szülőkonzultációk alkalmával, hogy mennyire nem állják meg a helyüket az ilyen és ehhez hasonló olvasatok: „engem is néha megvertek, mégis ember lett belőlem, és legalább megtanultam nem visszafeleselni”.
Ahhoz, hogy lássuk, mi tematizálja a szülők, gondviselők viselkedését, érdemes megvizsgálni, hogy a család akut krízisen megy-e keresztül, esetleg egzisztenciális gondokkal küzd, hátrányos helyzetű gyermeket gondoz, korábbi rossz tapasztalatok okán nem bízik a családsegítőben, a gyermekvédelemben vagy az egészségügyben, esetleg világnézeti, hitbéli megfontolások vezérlik stb.
Sok esetben kiderül, hogy a szülő maga is traumatizált volt, és nincs más eszköz a kezében, csak az, amit ő maga is megtanult. A gyermekpszichológiai megsegítés a rendszernél kezdődik, a jogkövetkezmények mellett a szülőknek nyújtott pszichés támogatás temérdek edukációs ismerettel megtoldva lehet a kulcs, hogy valóban változás történjék.
Ezt mint mindent, nyilván nehezíti, hogy a társadalmat áthatja a tabusítás, és sok esetben nem is nézünk a dolgok mögé. És persze az sem elhanyagolható tényező, ha az uralkodó nézet egy társadalomban nyíltan a kirekesztés, bántalmazó attitűd felé tart, és ezt a gyermek közvetlen környezete nemhogy kritikával szemlélné, hanem mélyen magáévá teszi.
Ezért gondolom azt, és ezt több tanulmány is igazolja, ha ártalmas gyermekkori tapasztalatokról beszélünk, nem csupán a gyermek vagy a sérült belső gyermekkel pszichológushoz forduló felnőttet szükséges kezelnünk, hanem ha van rá esély, intézményi környezetben ez könnyebb: a rendszerrel (család, pedagógus, munkatársak, kortársak) is érdemes foglalkozni megelőzés hangsúllyal. És ahogy a fenti felsorolásból is jól látszik, ennek csupán egy szelete a pszichológiai beavatkozás, a nagyobb falat társadalmi jellegű (családbarát munkahelyek létesítése, ismeretterjesztő kampányok indítása stb.). Annál is inkább, mert az ártalmas tapasztalatokhoz köthető következmények társadalmi és gazdasági költsége hatalmas, több milliárdnyi minden évben.
Az ártalmas gyermekkori tapasztalatok következményei
Dr. Robert Block, az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémia volt elnöke szerint ma az ártalmas gyermekkori tapasztalatok jelentik a legnagyobb fenyegetést a társadalom egészségére nézve.
Ijesztő adat, hogy a társadalom 67%-a élt át legalább egy ártalmas tapasztalatot gyermekként, 1/8-a a népességnek 4-et vagy többet. Azok, akik 6 vagy annál több ilyen tapasztalattal rendelkeznek, 20 évvel korábban halhatnak meg átlagban, mint akiknek egy sincs. Bizonyos tekintetben pedig, noha globális a probléma, vannak ezen hatásoknak inkább kitett csoportok, ilyenek a nők, az etnikai kisebbségi csoportok tagjai, és a nem heteronormatív működésű, LMBTQI személyek.
Összességében elmondható, hogy azoknál, akik ACE-áldozatok, viselkedésesen később előfordulhat szerhasználat (rendszeres alkoholfogyasztás, dohányzás, illegális kábítószerek használata), munkanélküliség, munkahelyvesztés, a fizikai aktivitás hiánya, mozgásszegény életmód, túlevések, falásrohamok. A fizikai és mentális egészség területén jelentkező hatások közül néhányat említve: elhízás, cukorbetegség, nemi betegségek, csonttörések, krónikus tüdőbetegség, szívroham, stroke, rák, depresszió és öngyilkossági késztetés állhat fent.
A káros tapasztalatok és negatív következmények összefüggései így első olvasatra teremthetik azt a konyhapszichológiai látszatot, hogy „amiként az ember él, szenved és elfojt, úgy jelenik az meg a testi tünetekben és gyógyíthatatlan betegségekben.” Ez ebben a formában bűntudatkeltő, és inkább a tehetetlenség irányában hat. Ezért elengedhetetlen kutatni és felhasználni a közbülső változókat, mint a szociális kapcsolatok, az érzékenyítés intézménye, az erőforrások, az egészséges életmód, a terápiás lehetőségek, PTSD-prevenció, stb. körét.
Ott lenni annak, aki a legvédtelenebb
Hogy egy gyermek miként reagál a traumás eseményre, függ a természetétől, temperamentumától, a traumatikus esemény gyakoriságától és intenzitásától, a személy korábbi traumatörténetétől, valamint a támasztékként szolgáló felnőttek hozzáférhetőségétől. Nem utolsó sorban attól, hogy a kirekesztés és bántalmazás lehetősége intézményesített háttérrel rendelkezik-e egy társadalomban (ld. homofób propagandatörvény).
Amennyiben például törvényi erőre emelt egy csoport szabadságjogainak megcsorbítása, az visszaélések széles spektrumának ágyaz meg. Ne legyen kétségünk afelől, hogy amiként a karanténban megnőtt a családon belüli erőszak aránya, úgy az eddig is veszélyeztetett, sérülékeny és sok szempontból védtelen, identitásukat kereső gyermekekkel szembeni zaklatások száma meg fog ugrani kortársi és felnőtt részről egyaránt.
Végtelenül egyetértek a Hintalovon Alapítvány írásával, amely szerint a szülők (és intézmények) megfelelő pszichoedukációján túl az egyik „eszköz a gyerekekkel szembeni visszaélések megelőzésére, ha életkoruknak megfelelő információval támogatjuk őket.” Néhány napja drogtémában érzékenyítő órát tartottam kollégáimmal, aminek a legfontosabb üzenete, hogy nem célunk tiltani, tabusítani, az annál inkább, hogy az ismeretek átadásával mélyedjen a témában való tudatosságuk, hogy ők maguk, ha veszélyeztető helyzetbe kerülnek, felelős és szabad döntést legyenek képesek hozni.
Kép forrása: kidshelpline.com
Az, hogy valamiről nem beszélünk, nem teszi semmissé a létezését, csupán a tabu misztériumát fonja köré, fojtogató, félelmetes és zavart ködöt eresztve a kapcsolatainkra. A ma élő magyar társadalom a zsigereiben hordozza az elkendőzés, őszintétlenség és rejtegetés alapélményét. Még túl sem vagyunk nagy történelmi traumáinkon, generációk cipelik a háborúk, hadifogság, kisemmizés, diktatúrák tapasztalatát, a fájdalom és a félelem elnyomásának a kényszerét, mintha semmit nem tanulva ismételnénk a kollektív traumáinkat.
A gyermek optimális fejlődését és biztonságos kötődését az támogatja, ha a szülő (elsődleges gondozó) érzelmileg hozzáférhető, érzékeny és válaszkész. Ez nagy plánban is igaz, egy gyermekközösséget az támogat érésének útján, ha a pedagógus, a segítő szakember, de a törvényalkotó is ezt képviseli. Az ártalmas gyermekkori tapasztalatok sokszor épp azért maradnak rejtve, azért nem történik közbeavatkozás, mert nincs kinek mondani, és nincs olyan, aki ha észrevesz is apróbb jeleket, felállna és az asztalra csapna, hogy „Elég!”. Azzal, hogy a társadalom tagjai szabálysértést követnek el, ha bizonyos témákról kiskorúakkal beszélnek, sokakat arra késztethet, hogy kilépjenek azon gyerekek mögül, akik a legnagyobbat eshetnek.
A gyermekeknek elidegeníthetetlen joguk és szükségük van arra, hogy hozzájussanak minden fejlődésüket támogató feltételhez, olyanoktól mint szeretet, empátia, együttérzés, nyugodt körülmények, olyanokig, mint a stabil lakhatás és táplálékbevitel biztosítása, valamint az elfogadó társadalmi klíma stb.
Kép forrása: helpmegrowutah.org
Ha lehetőséget teremtünk arra, hogy a gyermek beszélhessen bármiről, ami őt foglalkoztatja, ha őszintén, nyitott szívvel hallgatjuk őt, támogathatjuk abban, hogy a nehéz eseményekkel szembeni rezilienciája (lélektani rugalmassága, ellenállóképessége) növekedjék. Ha engedjük, hogy a gyermekeink szabadon reagáljanak bármire, ami megterhelő számukra, a saját ritmusukban képesek megnyugodni, és ezzel megelőzzük, hogy később poszttraumás állapotba forduljon a ki nem beszélt, el nem sírt, le nem vezetett energiatöbblet. Azzal ártunk, ha nem vagyunk abban partnerek, hogy ez végbe mehessen benne.
Fordítsuk az ártalmas gyermekkori tapasztalatok valódi arca felé a tekintetünket, hogy egy kiegyensúlyozott, egységes, nyílt szívű társadalomban nevelhessük a gyermekeinket, ők az övéiket, és így tovább.
#tabukróltabumentesen
#acsaládazcsalád