Elmondani és leírni gondolatokat, pláne közönség elé vinni azokat, egyszerre borzongató kitárulkozás és életteli kihívás számomra. A nyelvünk gazdagságával való játék szeretete régről ered bennem. Jelentős mértékű az önismereti igényem, amihez hozzátartozik, hogy a segítő szakmában dolgozó akkor a leghitelesebb, ha ő maga is több száz saját élményű alkalmat végig járt. Rendelkezem egy nagy adag szakmai tudatossággal és harcos igazságérzettel. Az idő múlásával egyre nyitottabbá váltam a társadalmi jelenségek felé, és ezek összefonódva hívták életre a Tabutojást.

Az egyetemi évek alatt egy hallgatókból verbuválódott önképző körben tevékenykedtem, amellyel szűkös erőforrásainkhoz képest akkori mércével mamutméretű pszichológiai konferenciákat hoztunk létre. Egy-két éven belül annak elnökévé avanzsáltam, ahogy visszajelezték a csapattagok, ennek oka diplomáciai készségem és összehangoló kommunikációm volt.

Sokat gondolkodtam azokban az időkben, hogy ez a képesség, amely alapvetően a neveltetésemnek köszönhető, mennyiben érték és mennyiben lehet gátja az őszinte, „itt és most” típusú önkifejezésnek. Ez azóta is kísér, és kimondott erőfeszítést igényel sok esetben nem politikailag korrekt módon fogalmazni, hanem „ami a szívemen a számon” stílusban. Ilyen esetekben ott forrong bennem, hogy megbántok-e másokat, bárdolatlannak hat-e a mondandóm, végső soron fognak-e szeretni – ismerős elemi emberi bizonytalanságok, az önismeret örökérvényű témái.

A Tabutojás első írásai által került tágabb megvilágításba a kérdés. Nem pusztán a személyiségem vagy a közvetlen nevelői hatások, esetleg transzgenerációs nyomvonal felelősek azért, mert nem úgy és nem azt mondom, ami épp bennem van. Amikor elkezdtem vizsgálgatni, mi szólhat bele a szabad nyelvi önkifejezésbe, lépten-nyomon elnagyolt, megkerült, óvatos és elmismásolt szófordulatokba botlottam.
A kimondott szónak hatalma van.” – kulturálisan őrizzük a mágikus hiedelmet, miszerint szembesülni a tabuval, átkot, büntetést von maga után. Érzékletesen mutat rá erre generációm kultregénye, a Harry Potter főgonoszának, Voldemortnak Tudjukkivé tabusítása.

Noha a 21. században már nem a bálványok leomlásától vagy az isteni haragtól való félelem a tabu motorja, a tabusítást makacsul használjuk a „nagy témák” esetében. Kiragadva néhányat: szex, betegség, halál, ürítés… izélünk, csináljuk, együtt vagyunk; eltávozunk, elmegyünk; és ahová a király is gyalog jár ugye. Arról nem is beszélve, hogy mennyire összeakad a nyelv, ha kritikát fogalmazunk meg, vagy vitázunk valakivel, aki számunkra fontos…

Mintha az által, hogy néhol nyersen fogalmazunk, magunkra vonnánk a rosszalló pillantásokat. És habár ez régebben sem volt másként, ma extrán átoknak minősül, hogy kiesünk a pixisből. Egy olyan korban, amelyben szem előtt vagyunk, mindenki megmér mindenkit, instant következtetéseket vonunk le a másikról akár egy profilkép, vagy like-olt cikk alapján, az isteni tekintet a közösség tekintete. Az intelemnek, hogy „vigyázz a szádra” ma tényleg jelentősége van, mert akár könnyen visszaköszönhetnek a szavaink, bizonyos esetekben kifejezett kellemetlenséget okozva. Terem tehát a ma talaján némi biztonsághiány, és ez társadalmi szinten ránk erőltet egyfajta készenlétet a szóhasználatunkkal kapcsolatban.

Hogy maradok felszínen a közösségben: ha ér is, meg nem is a nevem. Nem maradhatok csöndben, de nem is mondhatok oda mindig: játék a szavakkal, a szavak által formált tettekkel. Kimódolt és erőltetett, nem? 30 fölé csúszva azt fogalmaztam meg, hogy innentől már nem alibizhetek, és ez igaz az élet összes területére. Megtanultam szépen mozogni, enni, mosolyogni, beszélni, megfelelni, és most újra tanítom magam, hogy lehet szabadon lenni, engedve az érzések, és rajtuk keresztül a szavak szabad áramlásának. Figyelgetem magam, hogy mi jön a számra, és néha már elcsípem a bennem lévő kritikust, ha cenzúrázná azt.