„Ahogy belegondolok, voltak már jelei.”
„Korábban is előfordult már, hogy lekevert nekem, de ez volt a legdurvább, és most tényleg vége.”
„Válogatott szidalmakkal jött, fokozatosan elvette az önbecsülésemet, lassan megkérdőjeleztem a saját anyai kompetenciáimat, a képességemet arra nézvést, hogy el tudom-e tartani magunkat, és az utcára kerülünk.”
A #MeToo fellángolása óta a szexuális zaklatás és ehhez kapcsolódóan a kapcsolaton és családon belüli erőszak, a gyermekbántalmazás, a bullying témaköre kijött a takarásból, egyre többen vállalják fel történetüket. A traumafeldolgozás célja, hogy narratíva szülessék a borzalmakról, ennek eszköze a kibeszélés, kiírás, illetve a másokkal való megosztás. Emellett megelőző funkcióval is bír, hiszen a történetek tudatosabbá teszik az embereket saját kapcsolataikban.
A közösség hangjai abban is segítenek, hogy a jelenkori áldozatok ezekkel rokon megéléseiket hamarabb tegyék át a „nem jó, de kibírom, ez így természetes” dobozból a „nem lehet velem megtenni” dobozba.
Kép forrása: Thought Catalog
A tapasztalat azt mutatja, hogy habár a nagyobb nyilvánosság által a probléma nagybetűs PROBLÉMÁVÁ vált, sok esetben – ahogy a fenti idézetek is mutatják – jó sokára kapnak segítséget a kapcsolaton belüli erőszak elszenvedői.
Régóta vártuk az Isztambuli Egyezmény magyar jogrendbe iktatását, ezt azonban 2020. május 5-én elutasította a parlament. Noha itthon kiépült egyfajta áldozatokat segítő rendszer, ez még édeskevés a probléma felszámolása és a megelőző intézkedések felé tett lényeges lépések sorában. Ha jelentős ellenszélben kell végezniük tevékenységüket, nem képesek globálisabb gyógyírt nyújtani, csak egy-egy kéz megragadására jut lehetőség.
Ami a hatósági, törvényi és intézményes hiányosságok mellett szembetűnő tapasztalat, hogy az erőszakot elszenvedő nők ritkán fordulnak segítségért. Miért nők? Mivel – ahogy a NANE oldalán is olvasható – 95%-ban ők a partnerkapcsolatban tapasztalt bántalmazás elszenvedői.
Noha a segítségnyújtás részlegessége vagy sikertelensége nem elválaszthatatlan a társadalmilag elfogadott értékrendtől és nemi sztereotípiáktól, most nem innen közelítek. Az alábbi írásban azt járom körül, mi munkálhat az áldozatok lelkében, hogy nem kérnek segítséget.
„Nem akarom ismételni anyám és apám sorsát.”
Nem általános, de meglehetősen gyakori tapasztalat, hogy a bántalmazás felnőtt áldozatai sokszor gyermekként is erőszak elszenvedői voltak. Ez igaz a bántalmazókra is, akik ilyen módon ismételhetik saját borzalmas történetüket.
Aki gyermekként folyamatos veszekedéseket, akár tettlegességig fajuló ordibálásokat élt át, látta erodálódni szüleinek a kapcsolatát, felnövekedve egy olyan családot álmodik magának, ami teljes marad, átvészeli a nehézségeket. Ehhez a szemlélethez a saját hiányaiból eredően akkor is ragaszkodik, amikor már egyértelmű jelei vannak a bántalmazásnak.
„Megy tovább az élet, és itt vannak a gyerekek, velük nagyon kedves.”
A társadalmunkban a fizikai szintű agresszió nagyobb löket a határok kijelölésére vagy a kapcsolatból való kilépésre nézve, mint a szóbeli bántalmazás. A családi légkört átható kiszekírozás, lealacsonyító frázisok, fenyegetőzések sok esetben nem ütik át a küszöböt, és az áldozat mintegy normalizálja a helyzetet azzal, hogy ez kibírható.
Az ember végletekig „ki tud bírni”, hiszen a túlélési ösztöne hatalmas. Tudattalanul kifejleszthet olyan stratégiákat, minthogy oda sem figyel, kivonul a szobából vagy lefagy: ez táplálja azt az illúzióját, hogy a gond nem akkora. Sok esetben az áldozatok relativizálják is az elkövető tettét, felmentik olyan magyarázatokat alkotva, minthogy milyen jó szülőtárs.
A kenyérkereső, gondoskodó, babusgató szülőfigura képe pedig elnyomja az agresszív társét. Ez egyfelől hasítás terméke, a rossz rész különválik a jótól, a jóból töltekezni lehet, a rosszat el lehet egy időre nyomni. Ugyanakkor a gyerek lát, hall és érez, és ha nincsenek is rá megfelelő szavai, tapasztalja, hogy valami nem kerek, leveszi az elejtett mondatokból, összerezzenésekből. Sajnálatos, hogy önmagukért kevésbé lépnek a bántalmazott szülők, de ha a gyermek is szemtanúja vagy akár fizikai elszenvedője a bántalmazásnak, ilyen esetben hajlamosabbak a hatóság felé fordulni helyzetükkel.
„Ő? Biztos? Dehát olyan rendes ember…”
Mítosz, hogy a kapcsolaton belüli erőszak elkövetője csakis lecsúszott, drogos, alkoholista lehet. A jól szituált, jó anyagi körülmények között élő, megnyerő értelmiségiek közül is épp úgy kikerülhetnek elkövetők. Mivel nagyon sok esetben a mindennapokban ők semmi jelét nem mutatják zárt ajtók mögötti viselkedésüknek, sokszor még a közeli rokonok is hitetlenül állnak a dolog felett, mikor az áldozat végre segítséget kér.
Az amúgy is mély szégyent megélő bántalmazott fél azzal szembesülve, hogy nem hitelesítik szavait, még inkább elbizonytalanodik magában és lépéseinek jogosságában. A szocializációnk egyik nagy hiányossága, hogy nincsen elegendő ismeretünk, ami ahhoz segítene hozzá, hogy kiálljunk magunkért, képviseljük érdekeinket.
Amikor felmerül például a test határainak védelme, a nemet mondás képessége és joga, nem túlzás azt állítani, hogy a mai napig messziről indulunk. Amikor maga a gyermek az elszenvedő, még hermetikusabban zár a családi rendszer, a viszonylagos jóllét homlokzata mögé pedig ritka esetben látnak és kotornak be a távolabbi családtagok, barátok, pedagógusok, edzők, védőnők stb.
Minél kisebb a gyermek, annál kevesebb kapaszkodója van a vele történtek kapcsán segítségre lelni. Így az intézmények gyermekvédelmi stratégiáját fokozottan szükséges alkalmazni, illetve támogatni abban a felnőtt szakszemélyeket, hogy sallangmentesen, tisztán és bátran beleálljanak a kérdéses szituációkba.
Kép forrása: Unsplash
„Most ő is észhez kapott, megígérte, nem fog ilyet tenni soha többet.”
A bántalmazó ritka esetben változik meg, időről időre észhez kap vagy megijed tettei következményeitől, esetleg bocsánatkérő hadjáratot folytat, aminek következtében ismét összemelegednek a felek, de nem telik bele sok idő, és megismétlődik az eset.
A traumás kötődés szakirodalma épp azt írja le, hogy a bántalmazott hatalma megkérdőjelezhetetlen, és a bántalmazott elhiszi, hogy a másik jót akar, csak és kizárólag ő támogatja, illetve nem fog sérülést okozni neki. Logikus, hogy az ilyen ambivalens kapcsolatban a józan ítélőképesség összezavarodik. Természetes szükségletünk, hogy szeretve legyünk és szerethessünk, és ezekben a kapcsolatokban épp itt van a csapda, mivel egy része pozitív érzésekre épül. A pozitív érzésektől való megfosztottság pedig tátongó magányérzetet generál.
„Elhittem, hogy nem vagyok szerethető.”
A módszeres szóbeli és/vagy fizikai bántalmazás lassan átírja az áldozatnak az önmagáról alkotott képét. A bántalmazásokat kísérő szégyen és ún. tanult tehetetlenség erre csak ráerősít, arról ad belső visszajelzést, hogy képtelen az önvédelemre, vele ezt meg lehet tenni. A segítségkérést legmélyebben az a meggyőződés akadályozza, hogy megérdemelte a bántásokat, ez igazolja számára, hogy jelentéktelen és nem szerethető, így kötve gúzsba, megdermesztve őt.
A bűntudat ilyenkor jelentős, egyfelől az elhangzó szidalmakkal való azonosulásból kifolyólag, másfelől a kontrollhiány miatt. Ha felmerül a gondolat, hogy elhagyja az elkövetőt, rögvest megjelenik járulékos elemként az önvád, amit a szavaival maga a bántalmazó is táplál. Ennek van ismételten társadalmi aspektusa is, azon makacs hiedelmeket idézve például, hogy az áldozat provokatív viselkedésével hívta elő a bántalmazó haragját. Elhiszi, hogy ő tehet arról, hogy ez történt vagy, hogy ebből a kapcsolatból nem lépett ki idejében.
Az áldozatokkal való munkának az elsődleges lépése, hogy ezt a bűntudati töltetet semlegesítsük és hangsúlyozzuk, hogy ő maga nem hibás.
Kép forrása: Unsplash
„Undor fog el, ha arra gondolok, hogy párkapcsolatom legyen…”
Ismeretes, hogy a bántalmazás hosszan tartó sebeket okoz, és még ha ki is lépett valaki ilyen jellegű kapcsolatából, alapvető bizalmatlanságát még sokáig hurcolni fogja. A lelken és testen ejtett sebek önműködők, kialakítanak egy minden lehetséges veszélyre ugró, éber hozzáállást és irritáltság-élményt a bántalmazottból (ezt nevezi a pszichológia hipervigilanciának).
Mivel megtapasztalták, hogy önvédelmüket a másik szétrongálta, a bántalmazó kapcsolatból kijőve sokan megfogadják, hogy innentől kezdve nem függnek majd, nem lépnek kiszolgáltatott helyzetekbe, és szigorúan védelmezik saját határaikat. A test feletti kontroll visszaszerzése is egy folyamat, amely által az agresszorhoz kötődő részei vesztenek szégyenteljes, sok esetben undort keltő voltukból, és helyükbe lép az öngondoskodás.
A test őrzi a bántalmazás emlékét, és a testi érintkezéssel járó kapcsolatok iránti megnyíláshoz jelentős önismereti munka és stabil szociális, illetve intézményi háló szükségeltetik. Nem elérhetetlen persze és számos pozitív példát látunk arra, hogy ez a munka meghozza a gyümölcsét és idővel elkötelezett, intimitásra, kölcsönös bizalomra épülő párkapcsolatok születnek, amelyekben a másik és önmaguk tisztelete, az érzelmek kimondása, valamint az igények, továbbá a személyes határok felvállalása alapvető.
Merj kérni és kérdezni!
Tudd, hogy a kapcsolaton belüli bántalmazás kortalan, és noha a nőket érinti meghatározóbb arányban, férfiak is áldozatául eshetnek. Bármikor bárki segítséget kérhet és kaphat!
Ajánlom figyelmedbe az alábbi oldalakat, ha a környezetedben vagy saját életedben a bántalmazás jeleit azonosítod.
NANE | Patent Egyesület | Nők joga | Hintalovon | OKIT | Krízisambulancia