Amikor a trauma emlékének húrja elpattan…
Ahogy a trauma lélektanával kapcsolatos előző írásomban taglaltam, a megterhelő feldolgozatlan életesemények „töréseket” okoznak a memóriahálózatunkban.
Kép forrása: Pinterest
Oké, de ez akkor mit is jelent?
Az agyunk arra törekszik, hogy a beérkező információkat úgy csoportosítsa, rendszerezze és dolgozza fel, hogy az a lelki egészséget minél inkább támogathassa. Ezt Francine Shapiro, a ma egyik leghatékonyabb módszertan, az EMDR megalkotója, az adaptív információfeldolgozási modellre alapozva határozta meg.
A traumatikus tapasztalatok azonban mintegy meggátolják ezt a lelki békénket biztosító folyamatot, amelynek hatására az emlék diszfunkcionálisan, másként fogalmazva nyugodt működésünket negatívan befolyásoló módon tárolódik el.
Ez a jövőre nézve azért lehet problémás többek között, mert a traumatikus történés pillanatában átéltek és az arra adott reakcióink létrehoznak egy negatív hiedelemrendszert az idegrendszerünkben, ami utána automatikusan fut bennünk és befolyásolja az önmagunkhoz és a világhoz való hozzáállásunkat (ilyenekre gondolok például, minthogy a „a férfiakban nem lehet bízni”, „a világ veszélyes hely számomra”, „én semmire nem vagyok képes”, „nem vagyok szerethető” stb.).
Egy megterhelő életesemény nem törvényszerűen válik traumatikussá. Önismereti munkával, de spontán is megtalálhatja a helyét a kirakósban. Optimális feldolgozás során ezek az események önéletrajzi, narratív emlékekként tárolódnak (van der Hart és mtsai, 2018). Míg a traumatikus élmények zárványokat, töréseket hoznak létre, amelyek őrzik az átélt érzelmi színezetet, viselkedéses reakciót, hiedelmeket, gondolatokat és testi érzeteket.
A zárványok tehát nem integrált emlékek, azokról nem tudunk egy koherens történetet elmesélni. Ahogy Pierre Janet fogalmaz, a traumás „rekeszek” leválasztódása (azaz disszociációja) következik be ekkor. Képzeljük el, hogy látszólag normál módon működünk, éljük az életünket, de mintha bizonyos pontokon kihúznák a talajt a lábunk alól. Lehet, hogy ennek a megélésnek „van neve”, de az is lehet, hogy egy kavargó, nehezen megragadható érzet formájában tör ránk.
A feldolgozatlan traumás emlékek nem tűnnek el a föld színéről: a rájuk valamiképpen emlékeztető későbbi inger hatására gondolatbetörések, rémálmok, érzelmi viharok, testérzetekkel való elárasztódás formájában akár évekkel, évtizedekkel az eseményeket követően előbukkanhatnak.
Ha elmesélhetetlen, a trauma a testen keresztül fejeződik ki
Minél korábbi életkorban történt a trauma (legyen ez 1. típusú, azaz egyszeri, körülhatárolt vagy akár 2. típusú, hosszantartó, ismétlődő, például kötődési trauma, ld. Herman, 2003), annál kevesebb szó társítható a borzalmakhoz, hiszen a gyermeknek csupán részleges nyelvi készlete van az események leírásához, megosztásához, a személyes narratíva megalkotásához. A gyermek az érzésein és a testi reakcióin keresztül számol be arról, ami benne van, nem nagymonológok formájában. Összerezzen, bepisil, üvölt álmában, átkéredzkedik a szülői hálóba, tépkedi a haját stb.
A testünk egy traumatikus esemény során mindenféleképpen érintett, nem lehet megkerülni. Evolúciósan huzalozott, hogy stressz hatására idegrendszerünk menekülésre (flight) vagy támadásra (fight) szítja izmainkat, azaz hiperaktivációs állapotba kerülünk, vagy tehetetlen, megfagyott mozdulatlanság (freeze), ún. hipoaktiváció következik be. Ezek lenyomata ott marad a testben, és hozzákapcsolódik a későbbi, az eredeti eseményt idéző, de intenzitásukban jóval kisebb fenyegetést jelentő stresszhelyzetekhez.
Francine Shapiro szerint a kiskori traumaemlékek a gyermek nézőpontjából őrződnek meg. Ezt, mi pszichológusok néha úgy érjük tetten, ha kliensünk gyermeki hangszínre vagy testtartásra vált a tanácsadás vagy terápia terében.
Az emlékezés a test csatornáján történik (ezt nevezzük implicit memóriának). Ahogy azt Maurizio Stupiggia „A bántalmazott test” (2016) című könyvében leírja, a szexuális erőszak áldozatai a későbbi közeledésekre például túlzott érzékenységgel reagálhatnak, minden lehető módon törekedve azok elhárítására. Mások pedig épphogy nem tudnak nemet mondani az intim érintkezésekre, képtelenek határt tartani. A közös motívum, hogy a test határainak korábbi sérülése következtében ezek a védvonalak a későbbiekben is elégtelenül működhetnek úgy, hogy közben a személy minduntalan magában keresi a hibát.
Kép forrása: Unsplash
Az agy eltárolja a veszély érzetét, és a jelenben tapasztaltak ezt a fenyegetettség-élményt szólítják meg, noha azok többsége (itt nem beszélek a reális fenyegetést jelentő helyzetekről) valójában veszélytelen és biztonságos (Shapiro, 2016).
Az emberek nagy része azért keres fel pszichológust, mert itt és most van gondja, de az esetek egy jelentős részében reakcióik nem is, vagy csak részben a jelennek szólnak: mögülük kis és nagy traumák bukkannak elő.
A trauma logikája kapcsán fontos, ahogy fentebb is írtam, hogy a bizalmatlanság és a bizonytalanság élménye olyannyira nem tűnik el, hogy a trauma maga a jelenben ténylegesen realitásként értelmeződik (Stupiggia, 2016). Egy kliensem érzékletesen fogalmazta meg bántalmazó, elhagyó édesanyjával kapcsolatban, hogy azért sem szerette volna régebben a pszichodráma színpadára vinni a múltbéli történéseket, mert abban a helyzetben nem tudott volna különbséget tenni anyja és az anyját alakító csoporttag között. Nem túlzás, hogy akár egy másodpercnyi felidézés is kibillentheti viszonylagos egyensúlyából az elszenvedőt.
Ha például pszichológusként rosszul mérjük fel kliensünk teherbírását, vagy akár elégtelenül „párnáztuk ki” érzelemszabályozó képességekkel őt, a traumás történések feldolgozásához érve elsöprő erővel törhet rá a szorongás, dermedhet le úgy, hogy nem tudunk tovább menni. Bessel van der Kolk (2020), a traumairodalom egyik legmeghatározóbb kutató-szerzője is kimondja, hogy ez az érzelmi program addig nem változhat meg, míg a kliens nem érzi magát biztonságban a saját testében.
Hogyan közeledjünk a testben őrzött traumás emlékekhez?
A traumákkal való munka hosszadalmas és rendkívül egyedi. A feldolgozásra való előkészítés nem megspórolható. Ezt nevezzük stabilizációs munkának, amikor a klienst abban támogatjuk, hogy önmagában biztonságos kapaszkodóra leljen. Eszközöket sajátít el ennek során, amelyek öngondoskodását és a nehéz érzelmekkel szembeni erőforrásait gazdagítják.
Az EMDR egyre népszerűbb (és általam is nagyra becsült) módszertanában is csupán egy sokadik fázis a konkrétan a traumában való „elmerülés”. Addig a pontig a kliens sokféle gyakorlatot tanul, hogyan szabályozza a légzését, lelje meg képzeletben egyedi biztonságos helyét, töltekezzen ott, és hogy alapvetően miből tud erőt, energiát meríteni a mindennapokban.
Kép forrása: Unsplash
Évek óta elterjedt itthon is a keleti hagyományokkal rendelkező mindfulness (tudatos jelenlét) szemlélete, amelynek tanulmányozása és gyakorlása sokakat segít biztonságra lelni elméjükben, illetve testükben. A tudatos jelenlét során a kliens testi megéléseit annak fogadja el, amik: jelen idejű érzeteknek. Ezeket ítélkezésmentes, gyöngéd figyelemmel kíséri. Minden testi élménynek van eleje és vége, és egy körülbelüli mintázata, ahogyan lezajlik. Ez a tapasztalás azért is megnyugtató, mert lehorgonyozza a személyt, mikor elemésztő örvényként hat rá annak képzete, hogy amiben van, örökké fog tartani (van der Kolk, 2020).
Ám ahogy David A. Treleaven rámutat 2020-ban megjelent könyvében, nem minden traumatúlélőnek nyújt megnyugvást a tudatos jelenlét gyakorlása, sok esetben felerősödhet a félelemérzet, elárasztódhat a trauma töredékes élményeivel a kliens. Ilyenkor a személy magában keresi a hibát, mintha elrontott volna valamit („velem biztos nagy baj van, mert képtelen vagyok meditálni”). Ennek értelmében a szerző művében a traumaérzékeny mindfulnessre tesz javaslatot (a későbbiekben még én is írok erről bővebben).
A jelenidejűség megtapasztalása egyaránt elérhető relaxáció, autogén tréning, meditáció, testpásztázás, étkezés, valamint aktív sporttevékenységek útján is, amennyiben azokat megfelelő tudatossággal végzik. Létezik ma már itthon is trauma-tudatos jóga, amely mintegy ötvözi a fenti hatásokat, és igazoltan jótékony kiegészítője a holisztikus traumaterápiáknak.
Sok esetben már maga a stabilizáció olyan értékes és életminőséget javító hatású, hogy a kliens elégedetten távozik a folyamatból anélkül, hogy traumáiba fejest ugrana. Néha éppen erre van szükség.
A végig vitt traumaterápiának a lényege, hogy a megterhelő életesemények megtalálják a helyüket az élettörténet kirakójában. Mint az elgurult golyóbisok a gyöngysorban, az egész részeivé válhassanak, és hozzájárulhassanak ahhoz a megéléshez, hogy ami volt, elmúlt, és már nem létkérdés fenntartani a korábban túlélést szolgáló, ma viszont irracionális éberséget a veszélyre, fenyegetettségre.
Felhasznált irodalom
Herman, J.L. (2003). Trauma és gyógyulás. Budapest: Háttér Kiadó – Kávé Kiadó – NANE Egyesület
Perry, B. D. & Szalavitz, M. (2015). A ketrecbe zárt fiú. Budapest: Park Könyvkiadó.
Shapiro, F. (2016): Győzd le a múltad! Vedd kezedbe az életed az EMDR-terápia módszereivel. Budapest: Medicina Könyvkiadó.
Stupiggia, M. (2016). A bántalmazott test. Budapest: Oriold és Társai.
Treleaven, D. A. (2020). Trauma és mindfulness. Hogyan segítheti a tudatos jelenlét a traumával küzdők gyógyulását? Budapest: Ursus Libris.
Van der Hart, O., Steele, K., Nijenhuis, E. (2018). A traumás emlékek kezelése komplex disszociatív zavarban szenvedő betegeknél. In. Kuritérné Sz. I. (Szerk.). Trauma-eredetű disszociáció: Elmélet és terápia. (pp.): 375-399.). Budapest: Oriold és társai.
Van der Kolk, B. (2020). A test mindent számontart: Az agy, az elme és a test szerepe a traumafeldolgozásban. Budapest: Ursus Libris.