Tegyük tisztába: ma már minden trauma?
A trauma elnevezés a görög nyelvből ered, jelentése: seb, sérülés, hirtelen bekövetkező hatás (Erős, 2007). A köznyelvben olyan sokk-élményt, megrázkódtatást jelöl, mely az egyén életét alapjaiban dúlja föl. A pszichés traumák közös tényezője a félelem érzése, a kiszolgáltatottság, a kontrollvesztés és a megsemmisülés fenyegetettségének megélése (Bakó, 2009).
Noha a trauma kifejezéshez általában már-már életet veszélyeztető eseményeket vagy veszteségélményeket társítunk, a traumaterápiával foglalkozó szakemberek szerint sokféle „kisebb volumenű” tapasztalat hathat jelentős megterhelésként, hordozhat megalázottságot, kiszolgáltatottságot, alkalmatlanság-érzést, stb.
Akkor kezdett el szárba szökkenni az én szemléletemben ez a gondolat, amikor a Francine Shapiro által megalkotott EMDR (Eye Movement Desenzitisation and Reprocessing) nevű módszerben képződni kezdtem. Shapiro szerint az ember életében lehetnek ún. nagy traumák, amit nagy T-vel jelölünk, ezek olyan jelentős és megrázó történések, mint a szexuális bűncselekmény, komoly sérülés vagy haláleset, illetve annak nem konkrét résztvevőjeként, hanem külső szemlélőként való átélése (ezt nevezzük másodlagos traumatizációnak).
Vannak ugyanakkor kis „t” helyzetek, amelyek, noha kevésbé katasztrofálisak, a kliensre traumaként hatottak, és mély kihívásként élte meg őket (csúfolódás, sikertelen felvételi, költözés stb.).
Az, hogy kinek mi jelent megterhelést, rendkívül egyedi és sok komponensű. Függ a személyiség érettségétől, a temperamentumtól, a támogató környezettől, a lelki ellenállóképességétől (reziliencia), a problémamegoldó kompetenciáitól, a sérülékenységétől, valamint az átélt események jellemzőitől – tartalom, hossz, ismétlődés stb. (van der Kolk, 2020).
Ártalmas gyermekkori tapasztalatok
A traumák osztályozásakor érdemes megvizsgálni, hogy érte-e a személyt egy vagy több ártalmas tapasztalat gyermekként. Ehhez az ún. ACE kérdőív szempontjait használom. Ez méri a rendellenes családi működés meglétét(szerhasználat, szülők, gondozók különélése vagy válása, mentális betegség, bántalmazott szülő, bűnelkövetés), az erőszakot (fizikai, verbális vagy pszichológiai) és az elhanyagolás (fizikai vagy érzelmi) szintjét.
A CDC-Kaiser ACE Study kimutatta, hogy minél több traumatizáló esemény fedezhető fel egy ember élettörténetében, megnő a kockázata a mentális problémáknak, toxikus stressznek, poszttraumás állapotoknak, autoimmun betegségnek, rákos elváltozásoknak, szívműködési zavarnak, öngyilkossági késztetésnek, stb.
Ez annak ismeretében, hogy az ártalmas gyermekkori tapasztalatok meglehetősen gyakoriak – a kutatásban résztvevők 61%-a jelölt egy, hatból egy személy ugyanakkor négy vagy több típust is – teszi szükségszerűvé az önismeretet és a nagyszabású prevenciós kampányokat.
A széleskörű ismeretátadás és megelőzés a gyakorlatban a kockázati tényezők csökkentését vonja maga után, ez persze nagyon sokszor nem az egyén, hanem a vezető hatalmak fontossági sorrendjén áll vagy bukik.
Annak felismerése ugyanakkor, hogy ezek a megterhelő életesemények összeköttetésben vannak a jelenbéli megélésekkel, sok mindent helyre tehet. Rendkívül károsnak, bűntudatkeltőnek és áldozathibáztatónak tartom ebből azt a következtetést levonni, hogy a traumái miatt került nagy bajba valaki akár mentálisan, akár testileg. Sokkal inkább arra szoktam fókuszálni, hogy az adott személynek milyen üzenetértékkel bír az, amit most átél.
Egy kliensem erről így beszélt: „Felszabadít ez a gondolat, hogy nem a traumáim vagyok, hanem egy olyan ember, akivel rossz dolgok történtek. Azzal már tudok kezdeni valamit, hogy vannak nekem ezek, az összenyomott, hogy a gyermekkori emlékkel azonosítottam magam.”
Trauma keltette áramszünet
Mi is történik, mikor valaki megrázó esemény elszenvedője vagy szemtanúja, és mi lesz annak emlékével?
Pierre Janet elmélete értelmében ekkor a trauma következtében elviselhetetlen érzések, gondolatok és emlékek mintegy leválasztódnak a „normál” működésről, és az emlékezet egy külön rekeszében elkülönülve tárolódnak. Akit több traumaesemény ért, értelemszerűen több ilyen elkülönült rekesszel (compartment) fog rendelkezni (Kuritárné, 2018).
Gondoljunk csak a J. K. Rowling alkotta főgonoszra: Voldemort minden egyes gyilkossággal (traumaemlékkel) horcruxokat hoz létre, azaz személyiségének azon részei, amelyek őrzik a megrázó emlékeket, leszakadnak, és részleges függetlenséggel léteznek tovább külön tárolók formájában.
Amikor valami megrázó történik, mintha áramszünet lenne, az agy bizonyos részei lekapcsolnak. Nem egy, fizikai bántalmazást átélő nő számol be arról, hogy az első pofonnál mintha kiszállt volna a testéből, és egy olyan helyre suhant képzeletben, ahol ez nem történik épp. Az elme védekező manőverként teszi ezt, ami ott és akkor valóban a túlélést szolgálja.
Hosszú távon ugyanakkor ez olyan, mint mikor a gyertyából lecsöpögő viasz, hiába kapartuk le, foltot hagy az abroszon. A borzalmas történés emléke feldolgozatlanul marad memóriánk egy eldugott szegletében, amihez tudatosan nemigen férünk hozzá, és nem is szívesen bolygatnánk.
A cikk második része mutatja be, mi történik bennünk, mikor a traumás emlék húrja elpattan, és mit lehet azzal kezdeni a mai tudásunkkal.
Felhasznált irodalom
Bakó T. (2009). Sorstörés: A trauma lélektana egy pszichoterapeuta szemszögéből. Budapest: Psycho Art.
Erős F. (2007). Trauma és történelem. In Kovács A. (szerk.). Trauma és történelem: Szociálpszichológiai és pszichoanalitikus tanulmányok. (pp. 13-26). Budapest: Jószöveg Műhely Kiadó.
Kuritárné Sz. I., Molnár J., Nagy A. (2018). Trauma-eredetű disszociáció: Elmélet és terápia. Budapest: Oriold és Társai.
Shapiro, F. (2016): Győzd le a múltad! Vedd kezedbe az életed az EMDR-terápia módszereivel. Budapest: Medicina Könyvkiadó.
Kép forrása: KidsHelpLine, Freepik